Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

határát a feudális nagybirtok bilincsként béklyózta körül. A természetes szaporulat nagy volt, újabb földterületeket nem tudtak vásárolni. Gazdálkodásuk technikai szintje alacsony, beruházásra tőkét nem tudtak gyűjteni. A földek elaprózódtak, a szegénység a 19. század közepétől egyre nőtt. Ezrek és ezrek summásságra szorultak, nagy csoportokba szerveződve szegődtek el mezőgazdasági munkára fizetett bérmunkásnak. A summásság is a 19. század utolsó harmadában az elszegényedéssel alakult ki. Századunkban már hatalmas tömegeket érintett, csupán Mezőkövesden 5-6000 ember állt el summásnak. A munkahelyen pajtákban, tömegszállásokon laktak, szalmán, ruhában aludtak, szegényesen, hiányosan táplálkoztak. A fertőző betegségeket szinte stafétaszerűen adták át egymásra. A gazdasági elszegényedés adta kezükbe a kivándorló botot is, sokan csak azért mentek el egy-két évtizedre Amerikába, hogy ott meggazdagodjanak, ez azonban legtöbbször hiú reménynek bizonyult. A szegénység vitte rá a matyókat a háziiparok vállalására is. Itt és így, ebben a megvilágításban nyer értelmet a cifra nyomorúság. Nem óhajtok ünneprontó lenni, hiszen e díszes, szemet gyönyörködtető népművészet is mást sugall, mégis meg kell említenem, hogy Mezőkövesden az 1921-1930 között végzett közegészségügyi felmérések ijesztő képet tártak fel. A csecsemőhalálozás több mint 21%, a tuberkulózis halálozás 2,5%. Mindkét szám magasabb az országos átlagnál. Nagy gondot okozott a hastífusz, melyet a lakosság félve titkolt. Ellene a küzdelmet megnehezítette a summásság, ahonnan az őszi hónapokban szinte vánszorogva érkeztek haza. A másik nagy ragályos betegség a trachoma volt. 1937-ben pl. 1022 trachomas beteget tartottak számon Mezőkövesden, s ugyanezen évben beri-beri megbetegedést is észleltek. Ez volt az a gazdasági és társadalmi helyzet, amely létrehozta ezt a nemzetközi rangra is jutó népművészetet. Szerencsére az 1973-ban városi kiváltságokat kapott Mezőkövesden már nyoma sincsen a nyomorúságnak, ma már a cifraságot is csak ünnepi alkalmak, népi együttesek, múzeumi gyűjtemények, kiállítások, valamint a matyó nők fürge ujjai őrzik, képviselik. Vessünk most egy pillantást a népművészetre. Mezőkövesden, Tardon és Szentistvánon egykor nemcsak a nők textilművészete volt híres, hanem a férfiak famunkája, fafaragása is. Faragták a házak és a gazdasági épületek fa részeit, pl. az oszlopokat is. A tüzelősólak ún. tüzelő és szénatartó oszlopait gyakran emberalakúra faragták. Azokra a mértanias ornamensek mellett leveleket és virágokat is metszettek. Díszítették az egyes szerszámokat, pl. a kendermunka eszközeit, a tilót és a guzsalyt. 192