Szabadfalvi József: Írások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról (Borsodi Kismonográfiák 25. Miskolc, 1987)

öltötték fel. Mindez a vidékünkre meglehetősen jellemző díszes népviselet késői kialakulására utal. A hímzés különösen a matyó falvakban virágzott ki. Legrégebbi ismert emlékei a múlt század elejéről származnak és lepedővégekről valók. Kimért, arányos elrendezésű mintáikat kék és piros fonállal varrták ki. A mustrák az ún. úrihímzésekre emlékeztetnek. Ez a hímzés a múlt század végére erősen megváltozott, sajátos nagy virágok és levelek kerültek helyükre, amelyek fokozatosan beborították az egész felületet. Ezeket a darabokat már nem is pamuttal varrták, hanem gyapjúval vagy selyemfonallal, már nemcsak a fehér, hanem fekete alapra is. Bővült a színskálájuk, az eredeti két színhez (piros, kék) járult a zöld, sárga, s általános jellemzője lett az alapszínek számtalan árnyalatának alkalmazása is. Ezt az új matyó hímzést a nagy múltú szűcshímzés befolyásolta, onnan vették a hímzőfonalat, átvették színeit és néhány ornamensét is. A népi díszítőművészet ápolása a közelmúltban és napjainkban is fellendülőben van Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Elsősorban a művelődési házakban jól megszervezett hímző szakkörök érnek el magas művészi színvonalat. A mozgalom pályázatokat ír ki. Minden két évben igen rangos a Kis Jankó Boriról, a matyóföld népművészéről elnevezett, valamint a közbülső években az úgynevezett Észak-magyarországi Kaláris névvel kiírt pályázat. Megyénkben a népművészet ápolásának jeles alkalma a fafaragók részére minden évben Sárospatakon megrendezett továbbképzés, az ún. faragótábor. 190