Viga Gyula: Tevékenységi formák és javak cseréje a Bükk-vidék népi kultúrájában (Borsodi Kismonográfiák 23. Miskolc, 1986)
szédos nagytáj, az Alföld és a Bükk között. Az extenzív állattartás takarmánybázisának sajátos kiegyenlítődését figyelhetjük meg az év különböző szakaszaiban, amely eltérő irányú migrációkat eredményezett: nyári legeltetésre a Bükk belseje, s különösen az Alföld északi peremterületének tágas legelői fogadták az állatállományt, ősszel a hegyvidéki erdők makkja jelentette a takarmánybázist. Átéli takarmány hiányában ugyancsak az alföldi jellegű települések fogadták — igaz kisebb részben — a magasan fekvő falvak állatállományának kisebb részét. Az extenzív tartásmód kereteiben tehát állandó kapcsolat lehetett a két nagytáj, illetve a Bükk hegység eltérő kistájai között, amelyek éppen úgy a táji munkamegosztás, a gazdasági-kulturális érintkezés formái, mint a megtermelt javakkal való termékcsere. Mindez azt is jelzi, hogy a tradicionális gazdálkodást, különösen az állattartást nem értelmezhetjük lokális jelenségként, csupán egyetlen régió alkalmazkodási formájaként, hanem intenzív kapcsolatot, „cserét" kell feltételeznünk a szomszédos tájak között. Esetünkben ezek a migrációs formák nem hasonlítanak a vándorpásztorkodás nagy rendszereihez, hanem a középhegységi állattartás sajátos formáját látszanak kirajzolni, amelyek feltárása azonban még a további kutatások feladata lesz. 104 Jelen tanulmány elsősorban csak a mozgás, a kapcsolatok irányát, amplitúdóját kívánta érzékeltetni, jelezvén, hogy az állattartással kapcsolatos migráció a gazdasági-kulturális érintkezés egyik sajátos, tanulságos formája. 4. A kő mint az árucsere tárgya A Bükk-vidék változatos kőanyaga fontos szerepet játszott az e területen élő, egymást váltó populációk életében az emberi megtelepedés legkorábbi szakaszától kezdve Különböző korok embere más-más kőanyagot hasznosított kultúrájában, illetve másfajta kőzetek voltak a legfontosabbak számára. Amíg az őskor embere elsősorban az Avas kovakőzetét használta fel, a középkortól kezdve a rioiittufa és dácittufa jól faragható rétegei (pince, barlanglakás, építkezés), a ilágosszürke mészkő (mészégetés, majd építkezés), valamint az agyagpala (tetőfedés és építkezés) használata hódított tért. A XIX. századtól van jelentősége a Sajó-völgy szénmedencéjének is. 1 ° 5 A XIX-XX. század fordulóján a Bükk-vidéken még igen sok kőbánya működött. A teljesség igénye nélkül elegendő itt Bogács, Dédes, Diósgyőr, 104. Földes L., 1957. 149-156. 105.Bak J., 1932. 6-7.; Hevesi A., 1977. 15. 54
