Viga Gyula: Tevékenységi formák és javak cseréje a Bükk-vidék népi kultúrájában (Borsodi Kismonográfiák 23. Miskolc, 1986)

állatfajtákat, bár jobbára amúgy is a sertések makkoltatásának hagyománya ragadható meg a gyűjtőmunka során. Bogácson az „urak nyája" egész évben az erdei legelőt járta, skint volt az őszi makkon is. Arra vonatkozóan nincs adat, hogy más falvakból fogadtak volna sertést az itteni erdőre, vagy innen hajtottak volna máshová. Borsodgesztnék nem volt makkos erdeje, ezért az makkra a kisgyőri erdőre vagy az állami erdészet mocsolyási erdejébe hajtottak sertéseket ősszel, általában három hónapra. Az 1920-as években hajtottak makkra sertést a cserépfaluéi erdőre is, cserépi gazdáktól váltva meg a legeltetési jogot, s adtak sertéseket a Hutákba is, ahol az állami erdészet fogadta azokat a legelőjére. A harsányi határba elmentek a geszti asszonyok makkot gyűjteni; 2—3 vékával hoztak haza, amin felpendült a disznó. De aránylag kevés volt a faluban a makkra fogott sertés. Az emlékezet szerint Bükkszentkereszttn a század első évtizedeiben még fogadtak ősszel makkra az Alföldről felhajtott sertéseket. Ennek gyakorlata azonban 1920 körül megszűnt. Bükkszentlászlón nem volt szokás a makkoltatás. Elsősorban az asszonyok által gyűjtött makkal hizlalták a sertéseket. Az 1930-as években még nem is hizlaltak sertést kukoricával, csak makkal. A legidősebb emlékezet szerint előfordult, hogy Kisgyórbe adtak néhány sertést ősszel makkoltatni. Bükkzsércen a Szatmári-püspökség erdejében lehetett makkoltatni, ennek gyakorlata 1928—30 között szűnt meg. Az erdei munkásoknak 4 db sertést lehetett ingyen az erdei legelőre hajtani, amelyek egész évben kint voltak, s csak levágni hozták haza őket az őszi makkról. Cserépfaluban két sertésnyáj járta egész évben a legelőt: a fiatal, növendék állatokból álló kisnyáj és a vemhes és süldő jószágból szervezett nagynyáj. Szeptemberben külön makkos nyájat szerveztek a hízó jószágból. A makkra Mezőkövesdiől és más szomszédos falvakból is hajtottak sertéseket, onnan, ahol nem volt erdőség. A más falubeli sertésekből külön nyájat szerveztek, nem csapták azokat a helybeli kondához. A makkon tartott sertéseket éjjel karámban tartották, amely dorongfából készült, s egy része fedett volt. A Hosszú-völgyön volt a disznókarám. Volt azon a részen csermakk, tölgymakk és bükkmakk is. A karám mellett volt a pásztorok kunyhója, amely ugyancsak dorongokból volt összeütve, a teteje pedig íremmel (hosszú szárú gaz) volt fedve. A disznót „sokan onnan ölték le", haza sem hajtották a makkról, csak a levágáskor. A makkos nyáj már az 1930-as években sem szerveződött rendszeresen, s a 30-as évek végén végképp megszűnt a makkoltatás. 43