Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

44. kip. Boronafalazatú torkos csűrők. Bolyok, Borsod m. Paládi-Kovács A. felv. 1959. szárítgatták. Másik kezdetleges világítóeszközük az olajmécses volt. Tök- vagy kendermagból sutult olajat töltöttek egy cserépedénybe, nyakas üvegbe, kicsinyke rongyot vagy kanócot lógattak bele és meggyújtották. A Hangonyvölgyi falvakban pisla, pisli volt a mécses neve, Dédes, Csernely környékén szegényke, Bótán, Mercsén fösvény néven ismerték. Domaházán petróleumot is égettek nyakas tintásüvegből készített, parafadugón átbújtatott kanócú mécsesben, és az 1950-es években is fontak mellette az asszonyok. Viaszgyertyát csak a templomban égettek, otthon a faggyúgyertyát használták, amit az asszonyok maguk csináltak, vékony rongyot vagy kenderkócot forró faggyúba mártogatva. A villamosítás előtti utolsó évtizedekben (1920-1960 között) mindenütt a petróleumlámpa volt a legfontosabb világítóeszközük. A gazdasági épületek közül a csűrők a legszembetűnőbb, legnagyobb építmények. Észak-Magyarország középső területének csűrjél - mint SELMECZI-KOVÁCS kutatásaiból ismeretes - alaprajzilag egységes formát mutatnak. Többnyire téglalap alaprajzúak és három szakaszra tagolódnak. A csűr közepén van egy tágas, átjárható folyosó, amit elöl és hátul többnyire hatalmas méretű kapukkal zárnak le. Magasságukat úgy méretezték, hogy a kévés gabonával megrakott szekér beállhasson a csűrbe, a fedél alá. Az említett alaprajzi típus a Tárnától a Zempléni-hegységig mindenütt elterjedt, de a 94