Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

Változott a házzal a bútorzat is. Egykor a hálókamrában bakokra fektetett tölgyfa pallókon, deszkákra rakott zsúpszalmán aludtak. Csak az 1870—80-as években kezdtek elterjedni a fenyődeszkából készült, festett ágyvégű nyoszolyát. Ezeket asztalosok állították elő. Szalmazsákot raktak bele, derekaljat rá. Vastag dunna és 5-6 jól kitömött párna is tartozott az ágyneműhöz. Nappal a nyoszoja alá tolták be a tologónak nevezett, tömör kis fakerekeken guruló ágyacskát, amin gyerekek aludtak. Ez is a századforduló táján jelent meg nagy létszámú családok, az 1930—40-es évekig létező több generációs nagycsaládok bútorai között. Ugyancsak a kontrában volt a helye ruhanemű tárolására szolgáló szekrényeknek, ládáknak. Minden menyecskének volt egy szekrénye. így nevezték azt a négylábú ácsolt ládát, amit bárdolt deszkából, zsilipelő technikával készítettek az észak-gömöri szlovák faragók, rendszerint bükkfából. Faszögekkel volt összefogatva, fedelét és elejét vésett ornamentika díszítette. A Barkóságban az 1870—80-as években kezdték felváltani a szekrényt fenyődeszkából készült, festett, tulipántos ládák, s a régiből lisztesláda lett, vagy kivitték a gabonásba és szemes terményt raktak bele. Az asztalos bútorok közel egy időben jelentek meg, de a festett ládát, nyoszolyát az 1910-es években ismét újabb divat szerinti bútorokkal, fiókos kaszlival, sifon szekrénnyel kezdték felváltani. A lócákat karos lóca, háttámlás pad helyettesítette, s az 1920-as évek elején már több nemzedék bútorai keveredtek a barkó falvak lakásaiban. A nehéz tölgyfa asztalok, padok végleg kikerültek a házból. A csecsemőket szegény helyen a mestergerendára függesztett lepedőben, ringóban helyezték el. Megszokottabb volt azonban az alacsony építésű bőcső. Ennek lábai nem voltak, feneke közvetlenül a keresztben elhelyezett talpakon nyugodott. Mezőn használták a belleke, bellőke elnevezésű alkalmatosságot, ami három rúdból gúla alakban összeállított állványra függesztett vászonbölcső volt. Borsodszentgyörgyön 150 cm hosszú sátorfákat használtak hozzá, Domaházán, Péterfalán vitolla volt a mezei bölcső állványrúdjainak neve. Ezekben a falvakban utoljára az 1930-as évek elején használták a mezei bölcsőt. A bellőkét négyszögletes vászonból csinálták, peremeit mind a négy oldalon vékony botokkal merevítették ki, amiket a vászon szélein varrott korcba fontra) dugtak be. Világítani a kemence kürtőjéhez, kocikjához fektetett faforgácsokkal, fáklyával szoktak. Legjobb volt a gyertyánfából hasított, 50-60 cm hosszú fáklya, amit Domaházán még az 1900-as évek elején is használtak. Ugyanott lyány fűz fából, nagylevelű fából, iharfából is csináltak világítani való forgácsokat. Először a kemencében megpállították, majd egy tőkén a balta fokával veregetve megtörték, amíg szálakra hasadozott, aztán ismét a kemencén 93