Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

A Sajóhoz közeli falvak (Püspöki, Németi, Várkony) határában is voltak kisebb szőlőhegyek, ahol a bort lyukpincében tárolták. Ott a tavaszi határjárás gyepűkerüléssel, a szőlőhegy gardájának (tüskés kerítésének) megszemlélésével ért véget. Uppony környékén hegyközségek intézték a szőlők ügyeit, állapították meg a szüret idejét, fogadták a szőlőpásztort, aki kereplővéí és puskával járta a hegyet. Szüret napján csak a kisdedek és az őrködő sorosángyok maradtak otthon a faluban, mindenki más a szőlőbe igyekezett. A fürtöket zsétárba, rocskába gyűjtötték a szedő asszonyok, lányok és kiáltoztak: „Puttonos, puttonos, itt a gohér, itt ugros." A régi szőlőfajták közül csak néhánynak a nevére emlékeznek, s azt tudják róluk, hogy mind fehér bort adtak (gohér, tökszőlő, sárfehér, hárslevelű). Helyüket kisebb értékű, direkt termő szőlőfajták foglalták el a század eleji, igen hézagos újratelepítés idején (fehér és fekete otelló, izabella, delevár, nova stb.). Az újratelepítés gyökeres oltványokkal történt, a szőlők gyökereztetését maguk a gazdák végezték. Nagyobb dézsába, vagy egy kis gödörbe rétegesen raktak szőlővesszőt és homokkal kevert mohát. Rendszeresen locsolták, míg megfelelő gyökereket nem hajtott. Szüret végeztével a szőlőt ritka szövésű zsákokban, nagy taposókádakban elhelyezve taposták, utána faorsós borsajtóban sotulták (préselték). Éjfél felé a munka végeztével venyigéből tüzet raktak, amit a legények egymás után ugráltak át. Minél magasabbat ugrottak, „annál hatalmasabb lett az új bor." Szüret után a suhancok mezgerelni jártak, s éles szemük még felfedezett egy-egy csillinget, néhány girizd szőlőt. A kukorica meghonosodásának menetét nem ismerjük, de az bizonyos, hogy a múlt század közepén már kint a határban termesztették. Korabeli források szerint az ugar egy részét szántották fel a kukorica és a kompér (burgonya) számára. Köztesként babot, tököt termesztettek. A kapáskultúrák a gyors ütemben növekvő helyi lakosság élelmezéséhez nagyban hozzájárultak, de piacra nem jutott a termékeikből. Árutermelő dohány, zöldség, paradicsom stb. kertkultúrák sem alakultak ki a Barkóság falvaiban. Jobb lehetőséggel rendelkeztek a Sajó-völgy református falvai. Hét község lakói már a 18. század végén híres dohánykertészek voltak, s napjainkig foglalkoznak árutermelő káposzta-, zöldség-, paradicsomkertészettel. Uborkával, káposztával, hagymával, zöldségfélékkel ma is főként Hét, Sajóvelezd, s a Sajó-völgy szomszédos községei látják el az ózdi piacot. A gömöri Erdőhát két faluját, Hangonyt és Szentsimont 1867-ben dinnyetermesztésről nevezetes településként említették. A Hangony-vöigy homoktalajú .verőin később is sikerrel folyt a dinnyekertészet (Sajóvárkony). Az őszi betakarítás fontos eseménye a rokoni, szomszédi segítséggel, társasmunkában végzett kompérásás. Kapával fordítják ki a gumókat a föld56