Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

gomba és a finomnak mondott császárgalóca is bőven kerül a gombázók kosaraiba. Az Upponyi-hegység erdeiben szekérszámra lehet szedni a csupros gombának nevezett gyűrűs tölcsérgombát, ősszel szedik a vágásokban termő csirkegombát, szekfügombát, rizikét, s néha még a tél küszöbén, novemberben is gombáznak. Késő ősszel mohos tölgyek alján, a haraszt között, tüskön terem a buggyos kalapú, fényes gévagomba (tőkegomba, laskagomba). Szokásban volt, hogy a gévagombát termő tuskókat kivágták és hazavitték. Otthon árnyékos helyen, pincegádorban leállították, vízzel és néha trágyalével megöntözték. Még karácsonykor is friss gombából főzhettek levest. A kora tavaszi szentgyörgy gomba, a harmatgomba, a csiperke inkább a legelőkön terem meg. Tejelő keserű gombát is gyűjtenek olykor, tűzön vagy a hamujában pirítják meg. Újabban olajban sütik ki a kalapját. A vajgomba, cepegomba, s az őzláb sem kell mindenkinek. A gomb ázás a szegény családok fontos jövedelmi forrása volt. Hajnali 3-4 óra tájban már az egész család indult az erdőbe, s az összegyűjtött tinórut hátikosárban vitték eladni a legközelebbi piacra (ózdra, Egerbe). A piactól távoli falvak lakói 20 km-t is gyalogoltak 20-25 kg gombával a hátukon. Ezek inkább aszalva vitték a gombát piacra. Felszeletelték és vagy a napon aszalták meg deszkára, polcra kiterítve, vagy a kemencében. (Régebben a kemence fenekén elterítve, ma inkább tepsiben aszalnak.) Ma már kevesen piacolnak a gombával, inkább az erdei termékeket gyűjtő vállalat fiókjainak adják el friss vagy szárított állapotban. Olyan jól jövedelmez, hogy az ózdi iparvidék falvaiban, Hangony, Arló, Borsodszentgyörgy határában ipari munkások is foglalkoznak gombázással. A vadgyümölcsök közül a vackor (vadkörte) és a vadóka (vadalma) gyűjtögetését kell első helyen említeni. Istenmező lakóit ma is „vadkörtés hasúaknak" csúfolják a homokiak (Pétervására környékén élők). A bükkszenterzsébetieket azzal ingerlik, hogy vadkörtét vittek ajándékba az egri érseknek. Tény, hogy a Barkóság falvaiban ősszel zsák-, sőt szekérszámra hordták a vadkörtét. Domaházán a századelőn még csak két darab szelíd, nemesített körtefa (nyakaskörte) volt. A legelőn és a közbirtokosságban álló fákról mindenki szabadon vihette a vadkörtét, de a tagban álló fák termését őrizték a dézsmálóktól. Amikor a tulajdonos családja hazavitt már egy-két szekér vackort, nem őrizték tovább, „rájárhattak mások is". A határban álló vadkörte- és vadalmafákat mindenki jól ismerte, számon tartotta. Már hajnalban elindultak otthonról a gyűjtögető asszonyok és nagy csatlókkal (póznákkal) verték le a gyümölcsöt. Még a nyájak előtt kellett érkezniök, mert azoknak is a fák alatt volt a „terülj asztalkája". Rövid zsákokba gyűjtötték és hamvassal a hátukra kötve cipelték haza a körtét. 34