Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982)

Húsfélék közül a juhnak és az apróléknak (baromfi) volt mindig nagy keletje. Az aratók kedden, csütörtökön és vasárnap csirkehúst kaptak ebédre. (Részes aratóknak hetente kétszer adott ebédet a gazda.) Paprikásan, tejfelesen elkészítve szeretik a csirkét ma is. Juhtartó falvakban csépléskor birkát vágtak. Gulyásos leves készült belőle, amihez túróslepény járult. E században már inkább pampuszkát (fánkot) tettek az asztalra. A juhhúst szeretik elkészíteni paprikásnak és sültnek is. Kendőlakáson (eljegyzés) szintén elmaradhatatlan volt a sült juhhús. Búcsú sem eshetett meg birkahús nélkül. Erre az alkalomra kezes bárányt neveltek a juhot nem tartó családok is. Húsvétra csak a tehetősebbek szoktak egy-egy genge báránX levágni. A birkahús fogyasztásának fő időszaka október elején kezdődött és a december elején meginduló disznóölésekig tartott. Az I. világháború előtti nagycsaládok minden két hétben levágtak egy-egy mustra juhot. Az „elválakozások" után megcsappant létszámú családok a két világháború között bandába álltak és minden vasárnapra másik juhosgazda vágott egy-egy juhot, amiből minden tag kapott 2-2 kg húst a soros vágótól. Domaházán még 1962-ben is 7 közvágó banda volt. Századunk elején főzték még kásába is (a köleskását csak juhhússal szerették), újabban inkább káposztába főzik, de töltött káposztában is kedvelik a juhhúst. A combhúst megdarálva, disznóhússal keverve kolbászba is töltötték. Régebben a boncahúsát (comb) füstölve tárolták, télen pedig fagyasztva. A disznóhúst igen szerették a barkók nagy darabokban megfőzni levesben, régiesen köveszteni. Főként káposzta- és bablevesben főzték meg a füstöléssel tartósított disznóhúst. Marhahúst régen csak lakodalmak alkalmával fogyasztottak megfőzve. Disznót a legszegényebb családok is öltek egyet évente. A régi módos nagycsaládok egyszerre kettőt vágtak. Juh- és disznóvágáshoz minden faluban számosan értettek, s ezek a parasztböllérek szívesen vállaltak munkát másoknak is. A disznót napjainkig szalmával pörzsölik (forrázni nem szokták), majd széles pengéjű késekkel kaparják tisztára a bőrét. Rövid nyelű kis baltával és bontókéssél bontják fel. Általában a disznó hasát végigvágva kezdik a bontást, és a disznót két félbe vágva viszik be a házba további feldolgozásra. Hátán csak tanult mesterek hasítják a disznót, ha orját vesznek, s ilyenkor egyben hagyják a karajt. A vért abárolják és megsütve fogyasztják. Véres hurkát számos helyen készítenek, Afehér hurkába, rizst vagy gerslit (árpakását) tesznek, de a háborúk idején köleskását és kukoricakását töltöttek. (A gersli a vidék kis malmaiban hántolt árpa volt.) A legnagyobb hurka közismert neve pálanyja. A végbélhurka neve komahurka. A szalonnát sózással, füstöléssel tartósítják, füstöletlen fehér, sós szalonnát nem hagynak. Az abárolt szalonna rövid ideig tartó csemege. Száza107