Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

felül tojásra ültették az egyiket. Két csatára már négy tojót, két gúnárt hagytak. Ezt a néhány darabból álló törzsállományt több éven keresztül is megtartották. Tyúkból már több telelt át, de az állomány itt is jelentősen megcsappant. Az első ültetést még március elején intézték, hogy az aratásra már vághassanak. A kotlós alá 21—23 tojást tettek, a kikelt csibéket egy ideig a házban nevelték, majd borító alá, a napra rakták ki őket. Egy 10 holdas, 4—5 fős gazdaság évente három-négy tyúkot ültetett, s közel 60—80 csirkét nevelt fel. Vágásra persze nem mind nőhetett fel, számtalan veszély fenyegette ugyanis őket. A századfordulón az apróléknak még nemigen készítettek ólakat, hanem azok csak az „Isten szabad ege alatt" háltak, vagy bent a konyhában-pitvarban. Télre bekerültek az istállóba, egy üres sarkot kerítettek el számukra. A századforduló után egyre több helyen készült tyúkól külön építményként, vagy csak a disznóól padján. A ludak helyzete szerencsésebb volt, noha ők is néha a szabad ég alatt töltötték az éjszakát, de a parasztok félelmei miatt gyakrabban kerültek be az istállóba, vagy a disznók házának egyik üres óljába. A baromfitartás nem vált soha belterjessé, s a tenyésztést soha nem az árutermelés, hanem legfeljebb csak a belső fogyasztás igényei szabták meg. Az igények sok esetben a feltételekhez és adottságokhoz igazodtak. Ahol nagyobb patakok voltak, ott például több ludat neveltek, stb. A gazdaságok csak akkor értékesítettek néhány állatot, ha nagyon megszorultak, akkor adtak el tojást, ha sokat tojtak a tyúkok. A tenyésztés során nem sikerült kedvezően befolyásolni az állatok természetét, s ez a kevés törődés, szűk táplálás mellett természetes is. 125