Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

újabb tűzrakás mellett, addig, amíg nem kopott le a szőre, majd pedig éles késekkel kaparták. Az ilyenformán megtisztított disznót hasra fek" tették, s hátáról kezdték bontani. A gerincet egyben vették ki, a bordák a húsban maradtak. Ezután fejtették le a húsról a szalonnát, kanyarították ki a combokat. A szalonnát két nagy táblában hagyták, s a hús nagy részével együtt besózták, majd később felfüstölték. Kevés hús a kolbászba került, és friss fogyasztásra készítettek húsos és töltött káposztát, hurkát, disznósajtot. Ez a feldolgozási mód igen szívósan élt tovább, s csak néhány évtizede váltotta fel a hasonbontás, s így e

gy másfajta húselosztási rend. Ezt megelőzően azonban minél több konzervált, nyárra eltehető húst készítettek. Ezek a törekvések egyébként azt is feltételezik, hogy nem kísérték nagy mulatságok, torok a disznóölést. A néhány juhtartó gazda bacsót fogadott állataihoz. A bacsó lényegében egyedül látta el a juhokat, legeltetett, fejt, feldolgozta a tejet, gyapjat nyírt. A nyáj nem községi legelőn, hanem a parasztok tulajdonában levő legelőkön és erdőkön, vagy bérelt földeken járt. Hol füvön, hol haraszton, vagy éppen makkon növekedett. A bacsó sokszor a tulajdonosok földjén kosarazott, s ez jó trágyázása volt a földeknek. A juhos gazdák a nagyobb, birtokos parasztok soraiból kerültek ki. Ezzel magyarázható, hogy állataikkal a téli takarmányozáson kívül, semmit sem foglalkoztak, hisz' gazdaságuk mellett erre nem maradt idejük, másfelől olyan vállalkozók voltak, akik munkaerejüket nem, hanem csak pénzüket (tőkéjüket) és földjüket adták az ügyhöz, igazodva a juhtartás tradícióihoz. Feleletre váró kérdés, hogy ez a juhtartás a középkori előzményekből fakad-e, vagyis az évszázadok során folytonos volt-e, vagy csak a múlt században alakult ki a nagybirtok juhászatainak példája nyomán. A korszak végéig főleg csak olyan baromfit tartottak a parasztok, amellyel kevés vesződség járt, ilyen volt a liba és a tyúk is. Ezeknek az állatoknak ugyanakkor kettős hasznuk is volt, hisz' a hús és a zsír biztosítása mellett finom tollat, illetve tojást adtak. Ezzel szemben alig kellett őket etetni, mert többnyire maguk megkeresték élelmüket tavasztól őszig. Amikor nem volt hó és jég, a tyúkok kijártak a kertek végébe, a földekre, vagy az udvaron kapirgáltak. A libák zöldet csipegettek, a patakra jártak, s az aratás után a tarlóra hajtották őket a gyerekek. Jelentősebb mennyiségű terményt csak a ludaknak adtak, nekik is csak ősszel, amikor vágás előtt dugták őket, A téli hónapokban, amikor etetni kellett a baromfit, az állomány már erősen megcsappant. Libából csak két tojót és egy gúnárt teleltettek át, ha egy keltetést (csatát) akartak. A tojók tél végén néhány tojást tojtak, s tízen 124