Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)
a későbbiekben is annyi jószágot legeltethettek legelőbér nélkül, amennyi joguk alapján, megillette őket, csak az ezen felüli állatokért tartoztak bért fizetni a legeltetési társulatnak. A feudalizmus idejében a számosállatként tartott jószágok közül csak a szarvasmarhának voltak nyájai, a tehenek csordára, az ökrök általában kintháló gulyára jártak. A lovak legeltetése — a ménesek —, csak a 19. század második felében alakult ki néhány helyen. Ez összefüggésben volt a lovak számának emelkedésével. A sertéseknél egész számnak az öreg disznót számították (két süldőt, illetve négy malacot vettek egy egésznek). A feudalizmus idején is volt legelőjog, de a makkoltatáskor minden sertésért külön fizettek a földesúrnak. Már ekkor, miként a marháknál is, külön nyájra jártak a jobbágyok és a zsellérek állatai. A 19. század második felében közös legeltetési társulatok jöttek létre, immár községi legelőkön. A kihajtási jog ekkor is érvényben volt még, a volt telkesek telküknek megfelelően, a zsellérek 1/8 teleknek megfelelően hajthattak. A legelőterületek változására ugyan már utalt a dolgozat, mégis meg kell ismételni, hogy a korai időben, főleg az erdőre, illetve az erdei legelőkre jártak a marhák, ugarföldekre, illetve az aratás után a tarlóra. E három-négyféle hely azonban még nem foglalta magába a későbbi értelmezésben használt legelőt. Az erdei legelők váltak később jelentősekké, s az erdőirtások nyomán keletkeztek olyan térségek, ahol szabadabban lehetett legeltetni. A 19. század közepén még sok faluban nincs ilyen legelő, hanem csak a szűk, fent említett helyek alkalmasak a jószág tartására. Sokáig él az a megoldás is, hogy az első kaszálás után a rétre hajtják az állatokat. Ezek a korlátok végül is szintén megszabták az egyes gazdaságok állatállományát, ha a múlt század végére ki is szorultak a nyájak az erdőkből, rétekről, pontosabban legelőre mehettek, nem alakultak ki olyan részek, amelyek túl sok jószágot eltarthattak volna. Ennek ellenére végül is növekedő az állatállomány, hisz' növekedtek a gazdaságok is, egyre több volt az egy-két marhát tartó gazdaság. A legelők kialakulásával egyidőben a társulatok gondot fordítottak arra is, hogy e területeket kutakkal lássák el, enyhelyeket készítsenek, s tavasszal a gazdákkal tisztíttassák a cserjés részeket. A marhák kétféle nyájra jártak. A tehenek és a növendékek (kivéve a tinókat) a csordás keze alatt, csordákban legeltek. A reggeli fejés után, 6-kor hajtott a csordás, s általában csak estére, a második fejesre hozta vissza a jószágot. Némely falvakban a déli órákban is fejtek egy keveset, ekkor kis időre visszajött a csorda, s nem kint a legelőn delelt. A legelőn delelő csordának néhány nagyobb fa árnyékában jelöltek ki pihenőhelyet. A tinók és különösen az ökrök, gulyákban jártak. A március—áprilisi szántások után hosszú időre 114
