Szuhay Péter: A Szendrő környéki falvak paraszti gazdálkodása a kapitalizmus időszakában (Borsodi Kismonográfiák 14. Miskolc, 1982)

nem volt szükség az ökrök igaerejére, így a kihajtás után a falutól távoli határrészbe hajtották őket, ahonnan nem jártak már haza naponta, hanem hónapokig kint háltak. Ez a rideg tartásra emlékeztető bánásmód csak néhány hónapra korlátozódott, jóllehet, addig állt fenn, amíg jelentős volt az ökörigázás és főként, amíg magyar marhát neveltek. A kinthálás hónapjaiban a parasztoknak hetente egyszer fel kellett keresniük a gulyát, s sózni kellett állataikat. Az első valóban legelőterületek az ökröknek jutottak, melyek néhány hónapig el is tartották őket. Az esetleges tarlószántás idején még a távoli tagokban legeltek az állatok, s a parasztok, ha szántani akartak, elmentek értük. Véglegesen csak az aratás idején kerültek be, illetve azt megelőzően , a szénahordáskor. Az aratás után, mikor behordták már a gabonát, a tarlón legeltek, s délre a falu közepére hajtották őket. Ez a megoldás, mely még a 18. században általános lehetett, néhány helyen maradt csak fent. Mindenesetre, itt még ekkor sem otthon töltötték a jószágok az éjszakát, de már ekkortól a falu közelében maradtak. Más helyeken már az aratás után otthon háltak. Júliustól októberig már gyakran szekér, vagy eke elé fogták az ökröket, ekkor adódott a legtöbb igásmunka. Annyi növendék marha egyik faluban sem volt. hogy érdemes lett volna külön pásztort fogadni hozzájuk. Sem a gulyák, sem a csordák létszáma nem haladta meg a 200—300 fős nagyságot. Ennyi jószághoz pedig elég volt egy-egy pásztort fogadni. A számontartás alföldi területen kifejlődött bonyolult formájából néhány mozzanat itt is megmaradt. A múlt században a nagyobb, 4—6 ökrös gazdák még bélyegzővassal jelölték meg állataikat, a pásztorok rovásfára jegyezték fel az állomány számát stb. Nemcsak a gulya, hanem a csorda is legelt a nyomásföldeken. A tavaszi kihajtáskor a tehenek az erdőre, majd erdei legelőkre mentek, s amíg volt fekete ugar, arra. Az egykori ökörlegelőket csak a századfordulótól kezdve, jobbára azonban csak az I. világháború után foglalhatták el, amikor már nemigen hajtották közös gulyára az ökröket. Az ökrök számának csökkenése jobb legeltetési viszonyokat teremtett a tehenek számára, viszont a gulyák megszűnése a még ökröt tartó gazdáknak hátrányt jelentett, hisz addig nem sok gond volt igásállatuk nyári takarmányozásával, most pedig nyárra is takarmányt kellett biztosítaniuk. Nyáron a legelőről hazahajtott állatokat még ritkán kötötték be az istállóba, inkább csak kint a csűr mellett hevertették őket. Jászlat készítettek ide, esetleg a jószág állása fölé tetőt is. Ekkor, a múlt század végén, még az alomnak való szalma is kevesebb volt, így a nyári időszakban alig „termeltek" trágyát az állatok. Az őszi gabona 8* 11.5