Viga Gyula: Népi kecsketartás Magyarországon (Borsodi Kismonográfiák 12. Miskolc, 1981)

kecske' jelentés azonban az ország északkeleti hegyvidékén a legelterjedtebb, ahol a szarvatlan állat megjelölésére egyetlen kifejezésként használják. Az Alföldön a szarvatlan, szarvatlan kecske szó, illetve szóösszetétel az elterjedt a nem szarvalt egyedek megjelölésére, s lényegében ritkább a suta kifejezés használata. A Dunántúlról nem állnak rendelkezésre kellő mélységű adatok, de úgy tűnik, hogy ott a szarvatlan kecskére inkább a buga, illetve a szarvatlan kifejezéseket használják.

170 (A szóföldrajzi adatok a kifejezés kelet—nyugat irányú terjedésére utalnak.)

171 Szlovák területen a suta kifejezés és származékai terjedtek el, melyek Szlovákia ukrán- és magyarlakta falvaiban is ismertek, s elterjedtek lengyel, morva és ukrán földön. A kifejezés azonban túllépi a kárpáti pásztorkodás régióját, felbukkan az albán, szerb, horvát, macedón és a görög pásztornyelvben. A szó — nyelvészek szerint — a Balkán-félsziget nem szláv eredetű (minden bizonnyal albán vagy thrák) pásztoraitól ered, akiktől a román pásztorok vették át, s ők közvetítették a kárpáti pásztornyelvbe.

172 A kifejezés tehát a balkáni és kárpáti pásztorkultúra eleme, melynek a magyar nyelvben való megléte ugyancsak a kecsketartás történeti rétegére, s a vlach-pásztorok szerepére utal. A szlovák nyelvben a suta kifejezésnek van ,kisfülű', ,lelógó fülű' állat (juh vagy kecske) jelentése is.

173 Az Aggteleki-karszton suta-filűnék nevezik a kisfülű kecskét.

174 Adataink — úgy érezzük — igazolják azt, hogy a magyarság kecsketartása lényegesen differenciáltabb képet mutat, mint azt a recens gyűjtések jelzik. A nevek és színek kapcsán ismertetett adatok utalnak kecsketartásunknak a balkáni és kárpáti pásztorkultúrával való kapcsolatára is. 170 Vajkai A., 1959. 52.; Herman O., 1914. 454. 171 TESZ III. 624. 172 Podolák, J. 1978. 611. skk. 173 Podolák, J. 1978. 612. 174 Sgy. 89