Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

döntötték el, hogy tarvágás, ritkítás vagy gyérítés legyen. Tarvágás esetén a kijelölt területen 10 méterenként meghagyott makkfa, ún. jenálló kivételével mindent kivágtak. A favágásra kijelölt területet léniának nevezték. A vezetőség végezte el a nomeruzálást, vagyis még lábon megjelölték, hogy mely fák kerülnek egy csomóba, egy rakásra. Egyik oldalon megcsapták a fát, lefejtették a héját, és ráírták a rakás számát. Az egy rakásba kerülő különböző vastagságú fák mindegyikére ráírták ugyanazt a számot. A nomeruzalás után került sor a nyílhúzásra, amit rendszerint vasárnap este tartottak az elnök lakásán vagy az iskolában. A nyíl egy papírdarab (cédulka) volt, ráírt számmal, s egy rakás fát jelölt. Annyi nyilat készítettek, ahány joga együttesen volt a közbirtokossági tagoknak (pl. Filkeházán 165-öt). A nyilakat kalapba vagy csuporba tették, és ebből minden tag annyiszor húzott, ahány joga volt. A második világháborúig a közbirtokossági tagok rendszerint maguk vágták ki a fát. A szép, egyenes darabokat meghagyták szerfának (építkezéshez), a garagulyát (görbe fa) pedig ó'Zfának vágták ősze. Voltak olyan közbirtokosságok is, melyek először együttesen vagy fogadott favágókkal kivágták a megjelölt fákat, majd úgy rakták háromféle csomóba. Az első osztályba tartozott az a rakás, amelyben szép szál vastag és vékonyabb fák egyaránt voltak. A második osztályúban már girbegörbe fa is akadt, a harmadik pedig kizárólag tűzifának való volt. A rakásokat számmal jelölték és a nyílhúzás során arányosan húztak a különböző minőségű fából. A kivágott fát hosszú darabokban hagyták és karók vagy két álló fa közé rakták. Egy-egy rakásnak kb. 8 méter volt a hossza, s 120 cm a szélessége és magassága. A rakás fa egy jó szekérre való mennyiséget jelentett. Az élelmesebb gazdák tűzre való száraz fával és gallyfával szaporították, és kétszerre szállították haza. A második világháború óta zömmel csak ölfát kapnak a tagok. A favágást az állami erdészet intézi, erdőmunkásokkal kitermelteti és a bányafának valót megveszi a közbirtokosságtól. A vastag rönkfát régebben is rendszerint eladták. A gazdák a jog után járó szálfának vagy ölfának csak egy részét hordták haza. Zömét fakereskedő cégeknek adták el, vagy saját fogatukkal vitték be az újhelyi piacra, illetve terményért cserélték el a Bodrogközben. A legnagyobb erdővel rendelkező kovácsvágási közbirtokosság a tagok jogainak kielégítése után fennmaradó gödrös, félreeső erdőrészeket kivágásra elárverezte. Felparcellázták a területet, nyilasokra, osztották. A nyilasok határán levő fák kérgét baltával lecsapták, ez volt a határjel. Rendszerint februárban volt az árverés, s a fát a vevő termelte ki, vagy favágót fogadott. A közbirtokossági fáért községenként változó összeget fizettek a tagok jogonként. Ebből fedezték az adót, esetleg a favágás költségeit, fizették a kerülőt és egyéb kiadásokat.