Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

falú sertésól is. Az ólakat a sertésállományhoz mérten egy-, két- vagy háromfiókosra építik. Az ételt a függőlegesen nyíló ajtón, a lippentőn öntik be a válóba. Az ól elé gyakran karámot is ácsolnak. A sertésól tetőszerkezete fél- vagy kétereszes, régen zsúppal, újabban cseréppel fedett. Padlásterében baromfiakat tartanak, esetleg szerszámokat helyeznek ide. Kovácsvágáson a juhokat különálló ólban, az akolban tartották éjszaka. Fala kőből vagy vályogból épült. Télen rácsból etették a szálas takarmányt, s a gerendáról lelógó ún. lámpásból sóztak. Fejés idejére az ólban állították fel az esztrengát. Az állattartás építményei közül a baromfiaké a legkezdetlegesebb, a legsilányabb anyagból állítják össze, sokszor pedig más célra épült helyiségben tartják az aprólékot. Kisebb gazdaságokban télen az istálló egyik elkerített sarkában vagy a pitvarban helyezték el a tyúkokat. A Hegyközben elterjedt az eresz alá épített üreges sárpadkába zárni a tyúkokat, amit kurnyiknak (Fh.) neveznek. A nagyobb gazdaságokban külön tyúkólkát építettek az udvar végébe fából, vályogból vagy kőből, s a tyúkokat, kacsákat, libákat külön fiókba zárják. A hegyközi állattartás rendszerét, a takarmányozás mértékét és módját a 19. század végétől ismerjük részletesebben. Ekkor a belterjes, istállózó állattenyésztés a jellemző, de még az első világháború körüli években is több extenzív vonást találunk a legeltetésben és tartásmódban. Az 1800-as évek közepén a legtöbb hegyközi falunak volt külön kintháló gulyája, melyben az igavonó ökröket és tinókat legeltették. Ezek a gulyák rendszerint a falutól távol, a füzéri alsó erdőkben legeltek tavasztól az első hóig. Az állatokra a gulyás vigyázott, vagy a gazdák őrizték felváltva, s ha szükség volt az igavonóra, érte mentek. Az igavonó állatok falutól távoli legeltetése a kommesztáláskor vagy komesztakor szűnt meg az 1860—70-es években, amikor a földesúri és a volt jobbágyföldek elkülönítésénél a falvak a határukhoz közelebb eső legelőket kaptak. Még az első világháború utáni években is sok hegyközi faluból hajtottak le fiatal ökörtinókat nyaralásra a Sátoraljaújhely és Sárospatak közötti nagy kiterjedésű legelőkre, ahol az uradalmi gulyával együtt, az ún. vegyesgulyában legeltek. A nagyobb állattartó falvakban a határban legeltetett kintháló vagy éjszakára hazajáró gulyák is voltak. Az ugaron hagyott földekre az igavonó állatokat hajtották a nyári hónapokban, s egyénileg, vagy csoportosan őrizték a gyerekek és idősebb férfiak. Az extenzív állattartás legjellemzőbb emléke a sertések makkon való hizlalása, mely a 19. század végéig általános volt a Hegyközben, de teljesen csak az 1920-as, 30-as években szűnt meg. A makkoltatást elősegítette, hogy a falvak jelentős erdőterülettel rendelkeztek. A nagy erdőhatárú Kovácsvágáson bő termés idején, a szomszédos 45 községekből, néha a Bodrogközből is fogadtak sertésnyájakat. ösz-