Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

közé, s amikor füstölni kezdett, falevéllel, mohával élesztették. Ebédidőben télen farönköket raktak a tűz köré, ez volt a klana (Huták), s erre ültek sorban. Nyáron, cserfavágáskor változatosabb volt a favágók élelme, mert gombákkal, vadgyümölcsökkel egészítették ki a magukkal hozott ennivalót. A tinórát és keserűgombát megsózták és a parázson megsütve fogyasztották. Vizet otthonról vittek magukkal korsóban vagy üvegben. Tavasszal előfordult, hogy megcsapolták a nyírfát, s a nedvét (virics [Pf.] vagy brezóka) megitták. Ha a falutól messzi, uradalmi, vagy állami erdőben dolgoztak, a brigád csak szombaton járt haza. Ilyenkor kunyhót (koliba) építettek maguknak gömbölyű és hasított fából, majd gallyakkal, falevéllel és földdel fedték be. A kunyhó közepén egész éjjel égett a tűz, a favágók e körül feküdtek. Napi élelmük megegyezett a hazajárókéval, csak estére főzött mindenki külön egy lábasban (kajsron) krumplilevest, vagy krumplit sütött szalonnával. Pihenésre csak este volt lehetőség, de még a beszélgetés, mesélés közben is faragcsáltak, saját szükségletre vagy eladásra készítettek szerszámnyeleket, fakanalat, szénvanót. A favágók viselete a parasztihoz volt hasonló. A századforduló éveiben nyáron vászongatt/ában (gace) jártak, e fölött vászoninget (kosuTa) viseltek, a lábukra bocskort (bockori) húztak. Télen vászonnadrágot vettek a szűk gatya fölé, az ingre kabátot (húsárka) húztak, nagy hidegben pedig fekete fürtös gubát hordtak. A lábukon bakkancsot (bokance) vagy csizsmát (cizmi) viseltek, a fejükön báránybéléses sapka volt. A favágók által kitermelt fát rendszerint nem lehetett szekérrel megközelíteni, előbb az erdei utakhoz vagy vasúthoz kellett hordani. A faközelítéshez legjobban a hutások értettek. Voltak, akik csak ezzel foglalkoztak, de a fakitermelés után az ölfavágók is szállították a fát. Erre külön felfogadták a brigádot, s itt méterenként fizettek, figyelembe véve a távolságot. Az ölfa közelítését maguk készítette kis szánkóval, a közelítőszánkával végezték (5. kép). Télen nem jó húzgálni, mert a havon szalad a szánka, ezért homokot vagy falevelet raktak alá. A két rúdú szánkót kötél segítségével húzzák. Ha parton lefelé ,,hajt a szánka", megemelik az elejét, s mindjárt lelassul. A közelítő szánkát vállon vitték fel a hegyre, s egy méter ölfát is felraktak rá. Emberi erővel is közelítettek ölfát úgy, hogy egy negyedméternyit láncra kötve húzták le előre kipucolt úton. Az uradalmi erdőben 50—60 méter hosszú, fából és vasból készült csúszdát, ún. válót is használtak az ölfa szállítására. A szálfák végére láncot hurkoltak, s így húzták le a közelítő munkások. A vastag rönköket állati erővel, lóval vagy ökörrel vontatták le a hegyről. A rövid lánchoz kötött gerendát hámfával húzza a ló. Több szálfát is raktak egy láncba, ilyenkor csaíZó/ával szorították össze a terhet. A közbirtokossági erdőben általában a fa tulajdonosa hordta le a fát a kivá23 gás helyétől, majd szekerén szállította haza (6. kép).