Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

4. kép. Erdőre induló favágó, 5. kép. Erdei munkás szerszámaival. közelítő szánkával. Kishuta. Vágáshuta. Petercsák T. felv. Petercsák T. felv. A közbirtokossági erdőkben rendszerint hosszúban hagyták a fát és rakásba rakták. A vastagabb gallyakat, a gyérítést mindig külön gyűjtötték. Az ölfát 1 méter hosszú és 130 cm magas csomóba, méterbe rakták. A csomót rendszerint egy élőfánál kezdték, a másik végét földbe vert karó tartotta, melyet oldalról meg is támasztottak. Ha a terep engedte, 20 méter ölfát is raktak egymás mellé sorban. Az erdőmunkások a levágott gallyakat nem szedték össze, azt rendszerint a szegényebb családok hordták haza tüzelőnek, a közbirtokossági erdőben pedig ilyennel szaporították a fát. A favágóktól az erdőőr vagy a kerülő vette át a fát, és méter után kapták a fizetést. Az erdőn dolgozók télen-nyáron sötétben indultak otthonról és sötétben tértek haza. Rendszerint több kilométerről is naponta hazajártak. A napi élelmiszert vászon tarisnyában vitték magukkal. A favágók szegény emberek voltak, ezért legtöbbször csak kenyeret, hagymát, lekvárt, krumplit és szalonnát raktak a tarisznyába. Aki otthon reggelizett, általában krumplilevest, kukuricazsámiskát evett. Az erdőn ugyanazt — kenyér, sült szalonna, hagyma — ették früstökre és ebédre. Télen az erdőre érve első dolguk volt, a tűzrakás. A tűz egész nap égett, gallyfával táplálták és ide jártak melegedni. Régebben kavakővel és taplóval vagy két száraz fadarab összedörzsölésével gyújtottak tüzet. Egy kis földet is szórtak a két fa