Petercsák Tivadar: Hegyköz (Borsodi Kismonográfiák 6. Miskolc, 1978)

előtti években 20—30 krajcárt kaptak egy köbméter fa kitermeléséért és összerakásáért. Az, uradalmi és közbirtokossági erdőkben dolgozó favágókat a kerüllő irányította. Ö jelölte meg a kivágandó területet és a fakitermelés formáját is. A két világháború között a tarvágás volt a leggyakoribb. Ritkításnál vagy tisztításnál csak a görbe, satnya fákat vágták ki, s a szebbet, egyenesebbet hagyták fejlődni. A kivágandó fát a kerülő a hossztoló kacorral jegyezte meg feltűnő helyen. Tarvágásnál a terület két szélét úgy jelölték meg, hogy baltával 1—1,5 méter magasan „megmetszették a fák borit". Ezután a partik érkezés szerint álltak be egymás mellé, minden csoport „fogott egy léniját". Egy-egy brigád rendszerint 10—15 méter széles területen haladt, melyet, nyilasnak (Kv.), vagy szeksziónak (Huták) is neveztek. A favágók kevés szerszámot használtak. Kétfajta fűrészt ismernek: nagyfűrészt vagy hosszú fűrészt (velká píla vagy püa) és a kisfűrészt (pilka) vagy kávás fűrészt. Fejszéből is kettőt használtak: a hosszabb nyelű baltával döntötték a fát, a rövid nyelű kisbaltával pedig gallyaztak. A szerszámok vas részeit üzletben vásárolták, a balta nyelét, a kisfűrész káváját (obluk) és a nagyfűrész fogóját (rúcka) maguk faragták bükkfából. Az újonnan vásárolt baltát a kovácsok élezték meg, később a favágók maguk élezték az erdőn reszelővel (pilník) és fénkővél (oslá). Ha szorult a fűrész, akkor szét kellett hajtogatni a fogait, esetleg vaséket (kolek) vertek a fűrész mögé. A favágók a fűrészeket vállon, a baltát kézben tartva vitték magukkal (4. kép). Az elkopott baltát kovács nyútotta meg. Ha mindennap hazajártak az erdőről, a szerszámokat az ölfánál hagyták, s falevéllel takarták be. A favágó brigád korán reggel, még hajnalban elkezdte a munkát, hogy jobb területet kapjanak. Először rendszerint mindenki a fadűtéssel foglalkozott. Egy rakásra való fa kivágása után nekiálltak ortani, a gallyaktól letisztítani. Háromtagú brigádból gyakran ketten dűtöttek, egy pedig gallyazott. Általában baltával vágták ki a fát, fűrészt csak a vastagabb fáknál használtak. Arról az oldalról kezdték vágni a fát, amerre „a dűlése volt". Erről az oldalról belékelték „alávágtak a fának", majd a másik oldalról vágták ki vagy fűrészelték. Ha szorult a fűrész, fa- vagy vaséket, esetleg baltát vertek utána. Ékkel szabályozták a fa dűlési irányát is. A gallyazást a fa tövétől a csúcsa felé haladva végezték. A vastagabb ágakat kisfűrésszel, a többit baltával vágták le. A lepucolt gallyat a lénia két oldalán hurkába rakták. A kivágott és legallyalt fatörzset az erdőőr irányításával vágták fel. A vastagabbakat meghagyták ró'nfcnek, gerendának, vagy bányafának, vasúti talpfának, sZippernek fűrészelték fel helyben, A vékonyabb és görbe fákat háromlábú bakon ölfának vágták a kisfűrésszel. Az ölfa hosszúságát a baltával mérték, a nyél és a balta 21 feje adta ki az 1 m-t. A vastagabb ölfákat 2—4-felé el is hazsgatták.