Benkő Sámuel: Miskolc város történeti-orvosi helyrajza (Borsodi Kismonográfiák 2. Miskolc, 1976)

tattá, és ahol rábukkant a barlangba bújt emberekre, kikergette onnan őket. Ebben az időben a város végső veszedelembe került. Sokan mindenükből kifosztva nyomorultan tengették életüket; a magyarok gyakori átvonulása miatt a népesség éppen csak hogy nem pusztult el. Mikor 1704-ben felső-vadászi Rákótzy Ferenc fejedelem viszszatérőben volt Tokaj várának hosszan tartó ostromából, (a lakosság csak nehezen szánta rá magát a megadásra) magának és a harcban kifáradt katonáinak, itt választott téli szállást. Ez alkalomból a városi tanács könyörgő kérésére, hogy a szíves vendéglátás ne legyen haszon nélkül való, egy 11 mázsás elromlott rézágyúját a szent Egyház használatára, azaz harangöntésre a városnak ajándékozta. Ebből és más, mindenünnen összeszedett ércből Podolinszki György lengyel harangöntő munkájával hatalmas harangot öntöttek. Először május 25-én hívta zúgása a helvét hitvallásúakat a templomba. 1706-ban ugyanez a Rákótzy fejedelem a nagyszombati fegyverszünet után visszatérve itt megállt és nyilvánosan felolvastatta szövetségeseinek, mit tett ott az előző évben. Ebből az alkalomból Miskoltznak ismét annyi kiadása volt, hogy azt alig lehetett elviselni. Városunk tehát elvetette azoknak az embereknek a hiábavaló, gyorsan tovatűnő, üres szólamait, akik mindig a magyar szabadság nagyszerűségét hangoztatták, hogy: semmi sem édesebb a szabadságnál; vagy: mi illik ennél jobban a magyar lélekhez; le kell rázni a külső igát; a kormánypálcát az országgyűlés szabad döntése alapján egy magyar embernek kell átengedni. Pedig ezekkel a szólamokkal csak a török igáját nyertük el: és ma is, amikor a népé a legfőbb jog, ez a könnyelműség gyakran a tapasztalatlanok és tunyák kezébe adja a hatalmat, mivel a nép törekvéseit pártoskodás, gyűlölet, indulat irányítja. Ezért városunk végül is megújította a felséges osztrák háznak már régebben adott hűségesküjét, és a római birodalom védelmére bízta magát hűséges alattvalóként, amelytől mind szabadságot, mind nyugalmat nyert a dicső Lipót király kegyelméből 1703-ban, ma pedig, midőn az ősi trónon a felséges II. József, királyunk és atyánk ül, mindenkinek a szívében ez az ének dalol: „Ünnepi dísz koszorúzza a békét, És hószín szárnyakkal földre leszáll az igazság. Nézd, hogy az összefogás mint változtatja meg éltünk. Fenségeddel társul a munka szelíd nyugalommal Szerte dús mezeinken: fürtös, büszke virággal van koszorúzva a föld itt, Szilfa magaslik, karcsú ágai közt venyigével." Azok a mezők, melyeket kevéssel Miskoltz alatt Szirma község körül a Hejő és Sajó folyók fognak közre, az elmúlt években, amikor a nyár a szokásosnál forróbb volt, valamilyen véletlen folytán tüzet fogtak. A tűz sokáig észrevétlen maradt, végül átterjedt a föld felszíne alá, s mintegy tíz arasznyi mélységben átégette a tarlót. Ez a dolog nemcsak az emberekre, hanem az igavonó állatokra is végzetes volt. Azonkívül ugyanis, hogy a talaj csalóka volt a rajta