A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

A királyfi indul útnak, Két szemébe könnyek futnak. Ki a harcban volt oroszlán, Sír, hű népét így megosztván. Egyik indul őshonába, Honn maradt a másik ága. Számra nem nagy, szívre bátor, Meg tud élni önmagától. Székek szerint szétoszolnak, Tűzhelyüknél így honolnak. Rabonbán a fő közöttük, Aki törvényt lát fölöttük. Bércek közt letelepednek Ősei a székelyeknek. Annyi ellen közt magokban Megmaradtak elhagyottan. * * * Pruth vizéhez a mint ére, Rosszat sejt a had vezére. Hírnök jön, hogy ví a székely. Megtámadva a kis székhely. „Térjünk vissza jó vitézek! Kicsiny a nép annyi vésznek. Csak maroknyi a székelység, Tízszer annyi az ellenség. „Rátámadt az ellen orvul !" Csaba így szól s visszafordul. Hogy fölkél a piros hajnal, Fut az ellen üggyel-bajjal. Áldozat száll föl Hadúrnak. Aztán újra indul útnak, Egyre messzebb, távolabbra . . Eljut a zöld Nyéperpartra. Ott leszállva szög lovárul, Víz tükrére némán bámul. Megrendül a víz hulláma, Partra száll a hab királya. „Ne menj tovább hűn levente, Piros az ég naplementre. Vár a székely maroknépe, Fölkelt ádáz ellensége." Elmerül a hab királya, Csaba fölszáll jó lovára. „Térjünk vissza hű vitézek, Vészben vannak a hún székek