A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

Visszafordul kis csapatja, Sír a székely, úgy fogadja. Együtt harcol a két testvér, Ellen vére földet festvén. Győztes a nap eltűntével, Csaba volt a csatatéren. Székely és hún vígan áldoz, Csaba újra fölkantároz Egyre messzebb, messzebb jára, Míg elér a Don partjára. Hosszú útja véget ér itt, Megállítja hű vitézit. Megnyugodva szól a néphez : „Itt elértünk már a véghez. Don tövénél megtelepszünk, Itten élünk, itt öregszünk!" Zúgó szellő a hírt hordja, Hullámoknak ezt elmondja. Hullámokban úszva kéjjel, Hablány fürdik csendes éjjel. Bánatuk van a haboknak ? Halk morajjal mit susognak ? Hableányka érti, hallja, Szívét a bú átnyilalja. Ijját fogva a kezében, Megy a parton Csaba épen. Halvány holdnak fénye mellett Úszik a lány, mint lehellet. Csaba íjját földre ejti, Vadra jött, de már felejti. Lépni sem tud, szólni sem tud, Hableányka tőle nem fut. „Szép királyfi!" — mond szelíden, „Nem fájt még, de fáj a szívem. Mért jövel a partra hozzám ? Nem tudom, hogy bút mi hoz rám Hableányka elsikamlik, Hangja távol csengve hallik. Játszva úszik a habokban, Csaba szíve lángra lobban. „Oh ne fuss el hab leánya, Szebb vagy mint a nap világa. Oh ne menj a vízbe többé ! Légy enyém, óh légy örökké!"