A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1906/7. évi évkönyve (Miskolc, 1909)

Földje van már, nem hazátlan, A veszélyt is állja bátran, így szövődik gondolatja, Sorsát többé nem siratja. Szomszédokhoz száll a híre : Hún nép jött a Don tövére S a királyhoz nyolcad napra Jön követség hódolatra. Egy közülök menten így szól : „A Hadúr hoz napnyugatról! Ha meg nem csal a hír minket, Üdvözlünk, mint véreinket!" „Két testvérnép réges-régen Együtt élt a Don tövében. Azután megsokasodva . Egyik elment napnyugotra." „így beszélik ezt a vének, Hangzik róluk még az ének, Nagy, hatalmas volt hazájok, Elpusztiták a viszályok." „Itt dicsőn áll a magyar nép, Nem rongálta a vihar még, Üdvözölni jöttünk téged S véreinket, a hún népet." Szól az agg, ... de hangja, nyel Mért hat úgy a hún kebelre ? A beszédnek mely varázsa Szolgált a könnyhullatásra? Századoknak súlya, terhe, Ha egy népet megviselne: Nyelve hozza új erőre, Életet csal még belőle. Magyar és hún együtt áldoz, Testvér húz a testvérpárhoz. A kettőből lett egy nemzet, Erejök így megkétszerzett. Évek jönnek, tűnnek sorra, Eljön egyszer a végóra. Csaba is már ekként érez, Szól utolszor hű népéhez: „Nemzedék a nemzedékre Adja a hírt örökségbe: Hogy a Duna —Tisza tája Attilának volt hazája."