Balogh Bertalan szerk.: A Borsod-Miskolci közművelődési és múzeum egyesület 1903/4. évi évkönyve (Miskolc, 1904)

II. rész - Bródy István

— Szeretem ! Utóvégre is beletörődött mindenki. Uzon nagy lakodalmat csapott a leányának. Ott volt a fél megye. Mikor Bárdy a templomban az örök Istenre esküdött sírigtartó hűséget a menyasszonyának, bizony sokan, sőt talán a legtöbben, akik ösmerték ledér mivoltát, szerették volna befogni száját: Ember, mit cselekszel, ne vétkezz, ne esküdj a lehetetlenre . . . És mikor a szépséges Martha esküdött, amennyi szem volt, mindben a köny csillogott : Szegény leány, nem tudod, mit cselekszel . . . * Azóta három év telt el és oda lent Erdélyben mindenki csodálkozik. Nem kell Bárdynak se bor, se kártya, se cigány. Nem kell neki semmi más, csak a felesége és két kis leánya. Pamutot tart a feleségének, ha gombolyítani akar, kiveszi az anyja öléből a gyermeket, ne fáradjon vele, majd eljátszik vele, elaltatja ő, az apa. Mesét mond a nagyobbiknak, vagy leül hozzá a földre s úgy bábúzik vele. Nem tud olyan szép mesét mondani senki a gyermekeknek, mint ő s ha gyerekes vendég jő a házhoz, nyomban közre fogják : — Pista bácsi, az arany báránykáról, Nyulfi hercegről meséljen. Az asszonyok is szívesen hallgatják. Megtörtént már, hogy a férfiak is letették a kártyát és úgy hallgatták. Váltig küldözgette őket: — Ugyan menjetek már, nem nektek való ez. Vendégségbe sem jár, vagy ha megy is, nem szívesen, csakis a felesége kedvéért. — Ne menjünk Martha, jobb nekünk itthon. — Édes lelkem, el kell mennünk. Akkor hozzánk se jön senki. Még azt hiszik, ha nem megyünk, hogy mi sem akarjuk, hogy ők hozzánk jöjjenek. — Az sem lesz baj, el leszünk mi magunkban is. A vége aztán mégis az, hogy elmennek. Most is Uzon Gáborékhoz mennek, a Martha unokafivéréhez. Magukkal viszik a gyermekeket is.