Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
"Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok nektek a messzi távolból, szeretett hozzátartozóim, drága gyerekeim, és boldog új évet is kívánok. Elisabeta“ Fájó karácsonyi üdvözlet 1946-ban az Urálból Schultz Istvánnétól, aki három és fél évet töltött ott "málenkij roboton". Gyermekei - az elhurcolásakor hat éves Regina és négy éves Mária - a nagyszülőkkel voltak otthon. A édesapa, Schultz István is a Szovjetunióban volt kényszermunkán, ő hadifogolyként került oda. Egymásról semmit sem tudtak. A feleség 1948 júliusában, a férj októberben érkezett haza. és levinni őket az állomásra. Értünk, ahogy azt a férjemtől később megtudtam, épp az ő nagyapjának kellett volna jönni, csakhogy valamiért bennünket kihagyott, és a szomszédainkat vette fel előbb. Ők egyébként ma is Németországban, Stuttgart körül élnek, de egyikőjük időközben visszajött, és visszavásárolta az egykori házukat. Szóval mi ekkor kimaradtunk, és mire vissza akart értünk jönni az Apu nagypapája, szóltak, hogy leállítják a kitelepítést. így maradtunk itthon. Az értékesebb dolgainknak, mint például a varrógépnek, étkészletnek, szép porcelánnak a nagypapáék kiástak egy gödröt az istálló melletti szalmatárolóban, abba egy hordóban berakták a féltettebb tárgyainkat, és rádobták a szalmát. A faluban ezt mindenki így csinálta, és a telepesek ezt persze meg is tudták, felforgattak hát mindent, és meg is találták. így még ez is odalett. Hozzánk egyébként Debrecen környékéről telepítettek be egy asszonyt a két fiával. Egy szoba-konyhát megtarthattunk, de a ház többi részét át kellett nekik teljesen adni. Beszélni nem nagyon tudtunk velük, mi csak az iskolában tanultunk meg magyarul, ők meg németül nem tudtak. Néhány év múlva el akartak költözni Vasasra, közben a szüleim is megjöttek már a "málenkij robotból", és ekkor visszavásároltuk tőlük a saját házunkat. így megint együtt lehettünk. János: Talán ki lehet mondani, hogy Püspöknádasd akkori legmódosabb családjába születtem. Nádasdon a legnagyobb és legszebb ház volt a miénk, az apai nagyszülőkkel laktunk ott. Nagy földjeink, gyümölcsösünk, gesztenyésünk volt, állatok, malmok, magtár stb. Édesanyám erdősmecskei, én gyerekkoromban nagyon szerettem ott lenni, sokszor mentünk át a Pistával az erdőn keresztül a mecskei nagyszülőkhöz. Foszlányképeim vannak arról, mikor apámat elvitték katonának, lovaskocsival mentek többedmagukkal az állomásra. Súlyos sérüléssel jött haza, repeszdarab volt a fejében. Sokáig feküdt Szekszárdon a kórházban, meg sem ismert bennünket. Aztán jobban lett, de még idős korában is sokszor kínozta emiatt a felfájás. Édesanyám is felkerült közben az elhurcolási listára, azonban éjjel Pécsváradon megszökött. Nem is mert hazajönni mindjárt, Mecskére ment a szüleihez, ahol sokáig a padláson bujkált, nehogy elhurcolják. 1948-ban kidobtak bennünket aházunkból. Volt abban háromnégy konyha, mintegy nyolc szoba, belső tornác is. Apám nem 30
