Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
rögtön kiabálni kezdett utánunk. A társaim futni akartak, de mondtam nekik, hogy ez nem lesz jó, vissza kell mennünk. A gazda ott megfogott, megrázott, csak úgy potyogtak a krumplik. Persze kiabált velünk, és még jól hátsón is rúgott. Azt hittük, többé nem mehetünk hozzá, mégis elvitt bennünket, de azért a tisztnek elmondta, mit is csináltunk. Ő akkor este odahívatott bennünket magához és azt mondta: "Tudom, hogy kevés az, amit kaptok, tudom, hogy éhesek vagytok. Ha tudtok, hát lopjatok, de okosan!" Az ottani emberekben is volt emberség. Az egyik napon az én jó barátnőm, kivel úgy voltunk, mint édestestvérek, belázasodott. Mire a munkából hazajöttünk, már elvitték. Tíz nap múlva egy sorstársam küldött egy kis papírt: Ilonka meghalt, eltemettük, de hogy hogyan, ne legyél kíváncsi, j óbb, ha nem tudod. Máramarosra értünk, a harangok megszólaltak, ott nem volt szem, ami ne könnyezett volna. Debrecenben kiraktak bennünket, a katonazene szólt, a magyar himnuszt énekelték a kisiskolások. A vöröskeresztes nővérek vacsorajegyet és csajkát adtak a kezünkbe, és kaptunk végre magyar kaját. Utána az iroda elé kellett sorakoznunk, ott még egyszer megvizsgáltak, kihallgattak bennünket. Megkaptuk a szabadulási papírt, öt forintot, egy csomag cukorkát, a férfiak a cukor helyett egy cigarettát, és ezzel ki voltunk fizetve. Július 27-én, vasárnap reggel értem Pécsváradra az állomásra. Az én drága édesanyám várt, nagyon keresett, de nem ismert meg. Nem csoda, akkor 38 kg voltam. Egymás vállára borultunk sírva, édesanyám tudott előbb megszólalni, és azt mondta, hogy drága kislányom, édesapádról még semmi hír, és nincs otthonunk, semmink, de a te ruhád az megvan, a nagyanyád a fején hozta el Pécsváradra Szellőről, kétszer ment érte egy napon gyalog. Közben míg távol voltam, 1945 őszén szólt a volt szellői bíró édesanyámnak, hogy amit tud, mentsen meg, mert másnap a svábokat kitelepítik a véméndi pusztára. Akkor éjjel ketten átvittek mindent, amit csak tudtak a második szomszédba: ágyakat szétszedve, ágyneműt, ruhát. Ott magyarok laktak, az én jó barátnőmék, a Véghék. Ezek a jószívű emberek mindent megőriztek, és később visszaadták nekünk. Édesanyám és a nagyanyám pedig eljöttek a kitelepítés elől Pécsváradra az unokatestvérükhöz. Annus néni 1944 januárjában eltűnt édesapja Trickl Ferenc katonatársaival, ő az álló sorban jobbról a második. 1942 októberében vonult be a Második Magyar Hadsereghez, novemberben az orosz frontra vitték. Az utolsó tábori lap 1943 januárjában jött tőle, 1944- ben eltűntnek nyilvánították. A kép Pécsett készült 1942-ben, a frontra indulás előtt. A 17 éves Trickl Anna, Annus néni ünneplőben. Még a “pokoljárás" előtt. 7
