Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Csoportkép a grozniji táborból. A hátsó sorban orosz férfiak láthatók, akik együtt dolgoztak az elhurcoltakkal. A nők ugyanolyan kemény fizikai munkát végeztek, mint a férfiak: bánya, olajvezetéknek árokásás, fűrésztelep, téglagyár stb. A középen ülő asszony és a körülötte lévő három férfi a felügyelők voltak. Rézi néni csíkos ruhában áll. A fotózáshoz szépen felöltöztek, de a tekintetek mindent elárulnak. Rézi néni ülve balról az első. A fotó 1947 márciusában készült Groznijban. oroszok, negyven fő egy szobába. Lent a férfiak, fent az emeleten a nők voltak elhelyezve. Később már beállítottak egy kályhát is, akkor tudtunk kicsit fűteni. Reggel hatkor kellett mennünk a napi élelmünkért, egy kis darab, mintegy 60 dkg fekete kenyeret és egy-egy liter levest kaptunk reggel és este, néha kis káposztát. Ezt kellett egész napra beosztanunk. Én sokszor már ahogy mentem fel a lépcsőn, megettem a napi kenyér adagomat. Oly gyenge voltam, hogy néha alig bírtam felmenni. Muszáj volt menni kéregetni a közeli faluba, különben nem bírtam volna ki. Adtak volna nekünk azok az emberek, de maguknak sem volt semmijük, néha mégis kaptunk kis krumplit, kenyeret tőlük. Jó egy év múlva, 1946-ban a kicsit erősebbeket, így engem is, továbbvittek vonattal az Líráiba. Megérkezésünkkor még talán a háborúból, a németektől itt maradt nagy sátrakban laktunk. Májusban szerencsére olyannyira hideg nem volt már. Először is segítenünk kellett a barakkokat felépíteni, ezekben laktunk később. Aztán én magam egy fűrésztelepre kerültem. A nagy farönköket kocsira kellett raknunk, és a fűrészhez húzni. Egy este hárman elmentünk krumplit lopni, de mindhárman beestünk egy verembe, ott voltunk egész éjszaka a zuhogó esőben. Végül reggel felé, rablólétrát tartva egymásnak valahogy csak kievickéltünk. A tábori felügyelőnk jó asszony volt, kapott tőlünk néhány krumplit, nagyon boldog volt vele, nem is árult el bennünket. Másszor elhatároztuk, hogy a pásztortól lopunk egy kecskét. Eldugtam egy nagy kést, majd sikerült is elkapnunk egyet, jól levágtuk. Ma is érzem az ízét. Egy alkalommal beestem a fűrészporos gödörbe, eltört a karom, kórházba is kerültem. Begipszelt kézzel persze nem tudtam dolgozni, és akkor a munkavezetőnk hazavitt magához, hogy vigyázzak otthon a kislányára. Eztán náluk laktam, segítettem a ház körül, és főztem. Érdekes, próbáltam már itthon is azt a tepsiben sült vajas krumplit, de nem úgy sikerült. Szóval, ettől kezdve nekem jobb sorom volt, mint a többieknek, jól össze is szedtem magam. Később azért a többieknek is jobb lett, kaptak kis fizetést, tudtunk már járni a piacra is élelmet venni. A bonyhádi állomásra kijött egy falumhéli ember a lovaskocsijával, hátha érkezik az ő lánya is. De ő sajnos nem jött, a Gyuri bácsi meg csak úgy zokogott. Ő vett fel végül bennünket, nádasdiakat, hogy hazavisz. Alig ismertem rá a környékre, a falura. A határban jött szembe már apám, hát bizony nagyon sírtunk. Akkor tudtam meg, hogy nincs 16
