Walterné Müller Judit (szerk.): Több mint élettörténetek. Sorsok. A magyarországi németség kollektív büntetése a második világháború után, baranyai visszaemlékezések és tárgyak tükrében (Pécs, 2009)
Vasárnaponként nem kellett mennünk dolgozni. Akkor az volt a "munkánk", hogy egymás tetveit leszedjük, merthogy tisztálkodni nem nagyon tudtunk. Meg varrtuk a ruháinkat, beszélgettünk és imádkoztunk. Sok férfi eladta a kenyerét, és annak az árán nemcsak cigarettát vettek, hanem "olajlepényt" (napraforgóból sajtolás után maradt massza) is. Teljesen megbódultak tőle, sokan meg is haltak így. Akkor minden nap jött egy teherautó, és elvitte a halottakat. Télen a nagy fagyban nem is tudtak sírt ásni, csak úgy elkaparták őket. Mikor az Andrevszki lágerben voltunk, az egyik társunknak született egy kislánya egy ottani magyar férfitől. Egyszercsak jött egy ottani orosz házaspár, mondták, hogy hallották, született itt egy kislány, és ők elvinnék őt. Mondták, hogy akár minden nap jöhet az anya megnézni, hogy mi van a gyerekkel, megadták a címet is. De hát a táborból nem volt szabad senkinek csak úgy kimenni. Néhány hónap múlva ők hozták el a kisgyereket, olyan volt, mint egy grófkisasszony. Babakocsiban, szép ruhában, jól tápláltan hozták. Ott nálunk nem kapott mást szegényke, csak teát. Maris néni: Pécsváradon két oldalra kellett felsorakoznunk, külön válogatták az egészségeseket és a betegeket, aztán klumpában, gyalog kellett mennünk Pécsre a Lakits-laktanyába, ahol a lovak ürüléke is bent volt még. Ott kellett 14 napig várakoznunk. Mielőtt bevagoníroztak, még egyszer megvizsgáltak mindenkit. Jól táplált, egészséges voltam, mire azt mondták, hogy én láthatóan más állapotban vagyok, elmehetek. Tiltakoztam, hogy ez nem így van, ők meg győzködtek, hogy nyugodtan menjek csak haza. Nem tettem. Utólag persze mér tudtam, hogy butaságot csináltam, el kellett volna fogadnom ezt a lehetőséget a sorstól. Majd egy hónapig tartott az út Groznijig, már a vagonokban sokan meghaltak. Köztük volt a későbbi vöm édesapja is, akiről mondják, hogy hastífuszban halt meg az odaúton. A vöm akkor még csak két éves volt. Este érkeztünk meg, gyertyával világítottak az oroszok. Minket egy dombtetőn lévő nagy házban szállásoltak el, borzalmas volt a hideg. Ablak, ajtó, WC nem is volt az épületben, azokat később tették be. Csak a négy fal. Megint megszámoltak bennünket az Üveggyárban is dolgoztak. A hibás üvegeket néha megkapták, és eladhatták a piacon. Rézi néni balról az első, a pufajkanadrágjából maga által varrt szoknyáját viseli. 1948 májusát írták ekkor. Az elhurcolt nők és férfiak között néha barátság és szerelem is szövődött. Volt például egy eset, mikor az egyik lánytársuk gyermeket várt a szintén elhurcolt tolmácsuktól. Ő mondta neki, hogy várjon rá otthon, ha ő is hazajön, feleségül veszi. Közben megszületett a kislányuk, de az asszony nem várt tovább, máshoz ment. A férj viszont brutális módon meggyilkolta a szerencsétlen asszonyt, elvágta a torkát, és az akkor egy-két éves kislányt melléfektette. A kislány sírására végülis a szomszédok jöttek át, de addigra szegény asszony már elvérzett. A kislányt az édesanyja testvére, a „nénije” nevelte fel, ő látható a kép jobb szélén. A „kislány” később tanár lett, két fia van. 15
