Várkonyi György (szerk.): Emlék-Kép. Centenáriumi kiállítás 1904-2004 (Pécs, 2004)
inak célja a halott útjának segítése, az itt maradottak vigasztalása. Fontos szerepe volt a siratónak, a feleség, lány vagy édesanya kiénekelte minden fájdalmát, az elhunyt jóságát, pótolhatatlanságát. „Számolódott” - számot vetett önmagával, a meghalt hozzátartozóval: „Én kedves, felejthetetlen édös anyám! Mögszünt a sok jaj, Mögszünt a fájdalom. Énrám hattad A nagy bánatot, Én mögért gabonám, Kedves, felejthetetlen, jó édös anyám!” A halott kelet-nyugati tájolású sírját a halott fejénél fej fával jelölték meg. Az ormánsági temetők fej fái javarészt az un. táblás fejfák csoportjába tartoznak, vagyis nem rönkfából, hanem deszkából készültek. Alapanyaguk régen tölgy volt, késó'bb akác. A fejfát a 19. században még a meghalt barátja, komája faragta ki, szerszámként a bárd, gyalu, fűrész mellett legtöbbször hegyes, élesre fent, nyélre ólmozott borotvapengét használt. A századfordulón már hivatásos fej fafaragók, késó'bb bognárok, ácsok, asztalosok készítették a fejfát. A feliratokon túl ritkán a fejfák mérete, alakja is utalt az alatta nyugvó személyére: a kicsi tulipán alak bizonyára az életében „virágomnak” szólított kisgyereké volt... A vésett körökkel, napsugárszerűen szétfutó vonalakkal, szomorúfűzzel, csillagokkal, leveles ággal díszített fejfákra olykor kendőt, vagy ha fiatal menyecske volt a halott, menyecskefó'kötőt akasztottak. Bár gyakoriak voltak a halott testi szükségleteiről, a visszajáró halottakról alkotott képzetek, a temető mégis csupán a test nyughelye, a lelket a „Jordánon túl” egy másik világ fogadja be: „A sír csak útjokba esik, Kik a jobb hazát keresik” A túlvilágba vetett hit megerősítését, a vallás nyújtotta vigasztalást a közösség - a nem csak lelki, de földrajzi értelemben is a falu központjában álló - templomban találta meg. A török hódoltság után lassan benépesülő falvak templomépítéséről már ismerünk levéltári adatokat. „Az élet legkezdetlegesebb formái között, nyomorúság mélyére lökve alig néhány család már újra templomot, iskolát tart fönn” írta Kiss Géza, rámutatva, milyen megtartó ereje volt a spirituális középpontot jelentő templomnak egy kis közösség életében. Ne a ma látható, kőből épült, gyakran klasszicizáló, vagy barokk stílusú épületekre gondoljunk - azokat a templomokat paraszti kéz (rustica manu) építette, fatalpakra. Az apró templomok the survivors. An important role was played by the lament, sung by the wife, daughter or mother of her pain and the goodness and irreplaceability of the deceased. They “counted up” - made an accounting of themselves and their deceased relative: “Dear sweet unforgettable mother! The many moans are over, The pain is over. You left me Your great sorrow, My ripened grain, Dear sweet unforgettable mother!” Graves were of an east-west orientation with a marker at the head. The majority of the grave markers in Ormán cemeteries are in the group known as “tabular” markers; that is, they are made of planks rather than logs. The material was originally oak, later acacia. In the 19,h century the marker was still carved by the best friend of the deceased, and in addition to a hatchet, plane and saw a sharpened razor attached to a handle was generally used as a tool. By the turn of the century the markers were made by professional marker carvers, and later by wainwrights, carpenters and joiners. In addition to the inscription, occasionally the size or shape of the marker alluded to the person resting beneath it: a small tulip shape was likely to be a small child addressed as “my flower” during life. The markers were decorated by etched circles, sunbeam-like lines, willow branches, stars, and leafy branches, and occasionally a kerchief, or if the deceased was a young woman, a bride’s headkerchief. Although images of the physical needs of the dead or the resurrected deceased are frequent, the cemetery was merely the resting-place of the body; the soul was received by the other world “across Jordan”: “The grave is but along the way Of those who seek a better home” 3 Református temetési szertartás, Diósviszló, 19. század vége. Fotó: Zelesny Károly Protestant funeral service, Diósviszló, late 19,h century. Photo: Károly Zelesny 33
