Huszár Zoltán (szerk.): Kereszténység és államiság Baranyában (Pécs, 2000)

Andrásfalvy Bertalan: Szőlőművelés és borkultúra Baranyában

létre Pécsett az első amerikai alanyfajta-telepet a Berlandieri-Solanis-Rupestris fajtából és munkáját Szilágyi József folytatta, aki a városi vincellér iskolát is vezette 1898-tól 1911-ig. О hozta létre a Berlandieri és Riparia 157 Pécs nevű alanyfajtát, mellyel eredményesen ültette be a város meszes szőlőföldjeit. A talaj mésztartalmától függően más és más alanyfajta volt eredményesen ültethető, ezért a mésztartalom megállapítására is kidolgozott egy eljárást. A vincellér iskolában megtanították az oltványok készítését, a helyes talajelőkészítés fogásait, a peronoszpóra és lisztharmat elleni védekezés módszereit. (Diófási L. 1996. 383; Kovács A. 1967. b.) Ehhez hasonlóan számos baranyai faluban is létesültek mintakertek, ahol az erre kiképzett tanítók adták át tudásukat a gyermekeknek. Szükség volt erre nagyon, hiszen a szőlőpusztulás következtében igen sokan munka nélkül maradtak és tömeges kivándorlás indult meg Baranyából is az Újvilágba. (Kovács A. 1967; Csorna Zs. 1995. 338.) A Borászati Lapok 1893-as híradása szerint a pécsváradi járás több községe követi a kitelepülő Tolna megyeieket, és tömegesen vándorolnak ki Szlavóniába, Amerikába. Hímesháza, Liptód, Püspökmárok, Püspöklak, Geresd, Maráza, Mogyoród lakóinak többsége befalazza, beszegezi házai ajtaját-ablakát és elindul. Keresetük nem lévén, adósságot halmoztak fel, a hitelezők pedig kiforgatták vagyonából a lakosság nagy részét. A szőlők kipusztulása így juttatta koldusbotra a szőlősgazdákat. „A nyomor kivándorlásra készteti őket, mert kergeti őket az éhség, nincs érkezésük bevárni a helyes alany megválasztása kérdésének eldöntését". (Csorna Zs. 1995. 338.)

A századfordulón gyorsan terjedtek el az említett betegségekkel szemben ellenálló amerikai, úgynevezett direkt termő fajták. Elsősorban a Noa (Noah), az Izabella, az Otelló. Ezek terjedését nem támogatta a kormányzat, sőt akadályozni is igyekezett, hiszen átható mellékíze kis mennyiségben is érezhető volt a borban, amit így a kereskedelem nem vett át. Csak a történelmi borvidékeken sikerült terjedésüket megakadályozni, a kistermelők saját szükségletükre termelték, és nem idegenkedtek annak „vad” ízétől. Nem kellett oltványt készíteniük, permetezni sem kényszerültek, igaz, hogy különösen a noa szőlő szedése nehezebb volt, mert az érett fürtről lehullatta bogyóit, azon kívül igen erős, vastag héjjuk is volt. Végül az 1923. évi XIII. t.c. kizárta a direkt termőket a forgalomból. (Diófási L. 1996. 383-394.)

A legnagyobb hírre Teleki Zsigmond (1857-1910) villányi szőlőbirtokos 1881 -ben Villányban alapított kísérleti alany és oltvány telepe tett szert. Az 6 BerlandieriX Riparia T/eleki/ 8B 58 alanyfajtája a szőlővidékek rekonstrukciójában a legjobbnak bizonyult. Munkáját fia Teleki Sándor folytatta (1890-1942). Egész Európába és a tengerentúlra is szállított oltványokat a tökéletesített

BerlandieriX Riparia T.5.C néven. Oltványai több kontinensen több millió hektáron terjedtek el, valódi világhírnevet szerezve a magyar szőlészetnek. Teleki Andor és Teleki Sándor Közép-Európa legnagyobb alanyvessző és oltványtelepe 1931-ben 100 kh szőlőből, 100 kh amerikai oltványvessző-termő területből, 30 kh oltványiskolából, valamint 250 kh kiegészítő gazdasági földterületből állt. 1912-ben a Schamburg Lippe uradalom Villányban is pezsgőgyárat alapított, ami 1929-ig állt fenn. Villány lett egész Dél-Magyarország legfontosabb borászati és kereskedelmi központja, ahol számos nagy borkereskedő telepedett le. (Schuth, Spitzer, Schwabach, Proksch stb.) (Diófási L. 1996. 383)

Az ország elpusztult szőlőterületeinek rekonstrukciója az egész társadalom összefogásával és állami segítséggel, valamint irányítással folyt. A szőlősgazdák kedvező áron jutottak oltványhoz. Borvidékenként meghatározott fajtákat szaporítottak. Kötelezték a gazdákat arra is, hogy az új telepítést forgatott földbe tegyék. Karókat kellett alkalmazniuk és a szokásos ápolási munkákat időbeni elvégzésére kötelezték őket. Megtiltották a kopasz-metszést, valamint azt, hogy a szőlősorok közt más termelvényeket ültessenek. Kitiltották a gyengén vagy rossz minőséget termő szőlőfajtákat. Lényegében az első világháború kitöréséig helyreállt az ország szőlészete, a rekonstrukció befejezését a háború akadályozta meg. A két világháború közötti időben Pécsett a leghíresebb szőlő a Székeskáptalan szentmiklósi birtoka volt, melyhez még a Püspökség Mária dűlőben fekvő szőlője is kapcsolódott, mintegy 600 méter hosszú pincejárattal. Ennek a vidéknek „zászlósbora” a cirfandli volt. Legfontosabb fajtái még: a pécsi Fehérburgundi és az Olaszrizling. Minden jelentős pécsi vállalkozó, iparos, köztisztviselő és kereskedő mindig azon volt, hogy szőlőbirtokot is szerezzen, hogy nemcsak megélhetését, hanem rangját ne csak a pénztőke, hanem a szőlő tőkéje is biztosítsa és képviselje: ettől lett pécsi „tüké"-vé. (Diófási L. 1996. 383) Legjobb szőlőbirtokkal rendelkező családok ebben az időben: az Ott, Herbert, Gyenis, Johann, Grifaton és a Marton volt. Marton Dénes volt а II. világháború előtt az utolsó államilag kinevezett szőlészeti és borászati felügyelő, akit egyben szőlészeti szakíróként is ismertek. (Diófási L. 1996. 383.)

Az 1930-as évek Baranyájának szőlő- és borgazdaságát a következő adatokkal jellemezhetjük: területén csak két történelmi borvidék maradt, a pécsi és a siklós-villányi. A megye 311 községe közül 269, tehát a községek 95 %-a foglalkozik szőlőműveléssel. Összesen 19.389 kh a szőlővel beültetett területe, ebből mintegy 17.000 kh hegyi szőlő. Kétharmada amerikai alanyba oltott nemes szőlő, 15.352 kh Európai gyökéren is van 1.751 kh A direkttermő szőlők 2.247 kh-t foglalnak el, az összes szőlőterületnek csaknem 12 százalékát. Csemegeszőlő