Ecsedy István - Kemenczei Tibor - Kovács Tibor: A bronzkor kincsei Magyarországon Időszaki kiállítás katalógusa (Pécs, 1995)

A bronzkor kutatása Magyarországon: a múlt és a jelen (Kovács T.)

nek számított akkoriban. Elsősorban e tényekre építve körvonalazza a kutatás régiónk bronzkori lakosságának egymással és távolabbi területek népeivel kiépített kereskedelmi kapcsolatainak irányát. Ugyanakkor kevés támpont áll rendelkezésre a nyersanyagokkal (érc, borostyán, ritka kőféleségek, só) nem rendelkező vidékek csereárujának meghatározásához. Inkább csak feltételezni lehet, mintsem bizonyítani, hogy ezt a földművelés és az állattartás „termékfeleslege" képezte. Tegyük hozzá: a régészet „klasszikus" módszere és ismeretbázisa gyakorta nem elegendő annak megállapítására, hogy egy adott tárgy helyben készült-e, esetleg talán importálták, s ha igen, honnan származik. Amennyiben rendelkezésre állnak, mindehhez a kémiai és fizikai anyagvizsgálatok nyújthatnak konkrétabb segítséget. Még nehezebb azokat a mozgatórugókat felismerni, amelyek a viselet, a fegyverzet módozatainak, s bizonyos szellemi áramlatoknak a térben és időben változó mértékű elterjedését kiváltották. Aligha csak "egyszerű" kereskedelmi kapcsolatokról van szó, ám esetenként ez sem kizárható. Amíg a viseleti szokásoknál esztétikai szempontok, a fegyvereknél a célszerűség is szerepet játszhatott, addig a hiedelemvilág olykor nagy területen azonosnak tűnő megnyilvánulásai mögött valószínűleg egyes hatalmi szférák kibővülése kereshető. S lehet, hogy mindháromnál etnikai átcsoportosulások, különböző eredetű, eltérő szokású népességek valamiféle összeolvadása volt a tényleges kiváltó ok. Mind a szaktudományban, mind a múlt iránt érdeklődők körében mindig sok vitát váltott ki a kincsleletek megítélése is. Ugyanis a kincs fogalom használata nem teljesen azonos a régészetben és a köznyelvben. Tértől és időtől függetlenül, távoli földrészek gazdagsága, mesésnek tűnő kincsei évszázadokon át izgatták az emberek fantáziáját. A csillogás bűvölete, az értékek felhalmozása az ember örök tulajdonsága. Ebből következően, hétköznapi szóhasználat szerint a kincs általában nagyobb értékkel bíró tárgy vagy tárgycsoport neve, amelynek értéke anyagában (arany, ezüst, gyémánt stb.), vagy művészi kidolgozásában, vagy pusztán régiségében rejlik, többnyire pedig mindezekben együttesen nyilvánul meg. Ám igaz, bármely tárgy valós értékét a ráfordított emberi munka mennyisége és minősége határozza meg. Ez pedig annál jelentősebb, minél egyedibb és művészibb, és hogy mennyire fejezi ki korának (és készítőjének) legjellemzőbb tulajdonságait. Ennélfogva a kincs értéke nem teljesen ugyanaz volt készülésének korában, mint esetleg évszázadokkal később. A mai szóhasználatban ezt érzékelteti a kincs és a műkincs fogalom közötti különbség is. Manapság műkincsnek nevezzük - egyedileg, de általános értelemben is — a közeli és távoli múlt művészi, esztétikai értékeket is hordozó tárgyait. A régészet némileg más értelemben használja a kincs szót. Amint az is sokszor változott, hogy - a kutatási módszerek alakulásának függvényében — mennyire ismeri fel, ill. miként határozza meg a kincsnek nevezett leletek szerepét az egykori társadalmak életében. Mindez összefügg azzal, hogy az őskori kincsek létrejötte, jellegük alakulása mindenkor adott fejlettségi szintet elért közösségek életmódjához, szokásaihoz kötődött. A földművelésre és állattartásra épülő termelő gazdálkodás kibontakozása teremtette meg először — az újkőkorban -