Füzes Endre – Mándoki László: Baranya népe. (A Janus Pannonius Múzeum Füzetei 5. Pécs, 1963)

A hálók készítése és javítása is a halászok feladata volt. Fából faragott hálókötő tűt használtak hozzá. A kifogott élő halat vesszőből kötött haltartó kasban vagy fából készült haltartó bárkában őrizték. Mindkettőt a csónakhoz kötve úsztatták. Fontos halászó eszköz volt a terem közepén látható varsa. Hajdan vesszőből készült, utóbb hálóból kötötték ezt is. A halat a karókra kifeszített szárny terelte hozzá. A múlt században még gyakran közlekedtek a halászok az egy fatörzsből faragott csónakban. Egy-egy ilyen csónak több nemzedéket is kiszolgált. A múlt század második felében Baranya déli részén, külünösen az Ormánságban és a Duna mentén a legfontosabb gazdálkodási ág az állattartás volt, amely ezeken a területeken megőrizte régi formáit. Főleg háromféle állatot neveltek: szarvasmarhát, lovat és sertést. A fehér magyar marha jobbára a legelőn volt a gulyás őrizetében. A gulyás tavaszszal kihajtott és nagy utat tett meg a jószággal, míg télre a házhoz került. A lótartásnak a XIX. század vége felé nőtt meg a jelentősége, ekkor rövid idő alatt megyeszerte kiszorította az addigi igavonót, az ökröt. A leghíresebb és legfontosabb jószág a sertés volt. Különösen a tölgyerdők táján tartottak sok disznót. A konda tavasztól őszig a ligetes, mocsaras erdőket bújta. Kisasszonynapja után (aug. 15.) ráengedték a makkra. Hajdan Szlavóniába is jártak makkoltatni és csak karácsonyra tértek haza. A Dráván való átkelés kapcsán a népi közlekedésnek sajátos módja alakult ki. A Dráva gyengén befagyott jegét hizlalással növelték. A jégre szalmát, gyékényt hordtak, többször meglocsolták, míg Haltartó bárka és haltartó kas Kopácsró!