Gáti Csilla (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 54., 2016-2017 (Pécs, 2017)
NEMZETKÖZI KUTATÁSOK - Walterné Müller Judit: „Oroszföldön meggyötörve – Aranyló hagymakupolák vigaszában”. Elhurcolt magyarországi fiatalok szovjet kényszermunkán 1944–1949
„Oroszföldön meggyötörve – Aranyló hagymakupolák vigaszában” 567 Ennek oka, hogy nem készült hivatalos kimutatás arról, hogy hány embert vittek kényszermunkára. A Szovjetunióban készült listák nem tartották nyilván sem a begyűjtés, sem az utazás során – egyébként nagyon magas arányú elhunytakat, sőt a lágerekben elhalálozott rabok dokumentálása is megkérdőjelezhető. Dr. Dupka György ungvári történész adatai alapján mintegy 700 ezer magyar hadifogoly volt szovjet fogságban, ebből csak 330-380 ezren tértek haza. Emellett az akkori, történelmi Magyarország területéről további 250-300 ezer ártatlan, civil asszonyt, férfit, sőt tizenéves fiút és lányt szállítottak el „jóvátételi” kényszermunkára, közülük 65-100 ezren soha nem térhettek vissza szeretteikhez ( Dupka 2012: 7–10). „A szibériai hidegben sokszor -40 °C is volt. Első munkánk az volt, hogy a bombagödröket feltöltsük földdel. Napi 30–50 dkg nedves-ragacsos fekete, téglakenyeret kaptunk, és egyszer vagy kétszer híg, meleg káposzta-, bab-, borsó- vagy marharépalevest, ill. búza-, esetleg zabkását. A szállásunk egy laktanyában volt, ez körös-körül volt bombázva, nagy lyukak, gödrök voltak mindenhol. Egy ablak sem volt azon már. Deszkából összeszögelt ágyakon aludtunk a saját ruháinkon. Egy szobában negyvenen voltunk. A tetvek és poloskák majd megettek bennünket, iszonyú szenvedés volt.” (Schraub Györgyné, Arnold Mária visszaemlékezése ( W. Müller 2009: 14.)) Az éhezés, a nélkülözések, a járványok, a kíméletlen kényszermunka következtében a deportáltak mintegy 30-40%-a jeltelen tömegsírban nyugszik az egykori munkatáborok vagy a vasútvonalak közelében. A szövetséges angolszász hatalmak pedig szemet hunytak mindezek felett. Ezeket a történéseket aztán mély hallgatás övezete: a „málenkij robot” mintegy 40 évig, egészen a rendszerváltásig, az 1980-as évek végéig tabutéma volt. Ennek a megtévesztésnek a mai napig megvan a hatása: az emberek alig tudnak valamit ezekről a borzalmas eseményekről. Még 1990 után is a kevés, még életben lévő túlélő alig, vagy egyáltalán nem mert, nem akart szenvedéseiről beszélni, hiszen amikor hivatalosan, mint hadifoglyokat elengedték őket, „útravalóul” a megfélemlítés, a titoktartás, a „soha, sehol, senkinek” parancsát kapták. A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza, zsigereikben hordozva tovább a félelmet. Megbélyegzetten, másodrangú állampolgárokként kellett tovább élniük mindennapjaikat. „ Túlélésük esélye a hallgatás, életük célja a feledés volt ” ( W. Müller 2009: 3.). Kárpátalján már 1944 novemberében a szolyvai gyűjtőtáborba terelték azokat, akiket „málenkij robotra” hurcoltak, és például Baranya megye sok településén – elképesztő aljassággal – éppen 1944 karácsony másnapján gyűjtötték össze és indították útnak a pécsi gyűjtőhelyre, az egykori Lakits-laktanyába a listákon szereplőket: „December 26-án, karácsony másnapján kellett gyülekeznünk, úgy hajtottak bennünket a partizánok végig a hóban. Vihettünk magunkkal egy pár cipőt, kétnapi ennivalót, pokrócot. Hát mi mindent lehet még elvinni
