Gáti Csilla (szerk.): A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 54., 2016-2017 (Pécs, 2017)
NEMZETKÖZI KUTATÁSOK - Walterné Müller Judit: „Oroszföldön meggyötörve – Aranyló hagymakupolák vigaszában”. Elhurcolt magyarországi fiatalok szovjet kényszermunkán 1944–1949
A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve ( 2017 ) 568 egy batyuban? Azt mondták, Pécsre megyünk két hétre, repülőtéri munkára.” ( Elblinger Istvánné, PálfiBorbála visszaemlékezéséből ( W. Müller 2009: 25.)) A vagonok 1945. január első hetében (sokan a január 8-át emlegették) indultak útnak a gyűjtőhelyekről az ismeretlenbe. Az elhurcoltak – bár a szóbeszéd már eljutott hozzájuk –, maguk sem akarták elhinni, hogy valóban a Szovjetunióba viszik őket a hivatalosan mondott, két-három hetes „frontvonal mögötti újjáépítési kis munka” helyett. Amikor azonban a síneket a romániai Jassinál átállították a széles nyomtávra, szertefoszlott minden reményük, akkor értették meg, hogy valóban a Szovjetunióba viszik őket. „Amíg a hazánkban voltunk, mindig reménykedtünk, hogy nem visznek át minket a határon. Nem akartuk elhinni, hogy az édesanyákat a gyerekektől el lehet így szakítani. Igen, aztán ott voltunk az idegen országban, sírtunk minden nap, csak haza tudtam gondolni, hogy mi van az én kislányommal...” (Hauck Mihályné, Lauer Rozália visszaemlékezéséből ( W. Müller 2009: 20.)) Több generáció nőtt fel mindezeknek az ismereteknek a hiányában, úgy, hogy nem is hallottak a fiatal lányok, asszonyok, fiúk elhurcolásáról. Pedig az ő kitartásuk, a hazatérni akarásuk, hitük erőt adhat nekünk is a mindennapi nehézségek legyőzésében. Az elhurcoltak elképzelhetetlen fizikai és lelki szenvedéseknek, megaláztatásoknak voltak kitéve, amit a túlélők csak az otthonról hozott tartás, lelkierő és vallásos hitük segítségével bírtak ki. Megőrizték a lágerben közösen írt imáikat, énekeiket magyar és német nyelven is, melyekben Istentől kérik a szabadulást. Elképesztő kitartással keresték a túlélés esélyét, hiszen élni kellett, és ehhez – bármily lehetetlennek is tűnik – megtalálták az életben tartó apró örömöket: közös pénzen harmonikát vettek, hegedűt készítettek, így csendültek fel a lágerben az otthoni dallamok. Színjátszóköröket alakítottak, focibajnokságot rendeztek, otthoni dalokat énekeltek, verseket írtak. Barátságok, szerelmek szövődtek a lágerlakók között, sokan ott találták meg későbbi házastársukat. (6. ábra) Az otthon maradottak, akik csak 1945 őszén, a munkaképtelenné vált hazatérőktől kapták az első híreket, hogy szeretteik hol is vannak egyáltalán, éppoly elszenvedői a kornak: életerős férfiak nélkül, időseknek, asszonyoknak kellett ellátni a sok szülő nélkül maradt gyermeket, az időseket, betegeket. Számos gyerek volt nagyszülőkre, nagynénikre, vagy a szomszédok jóságára utalva. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a deportáltak körül élő oroszok, ukránok helyzete sem volt sokkal jobb a lágerbéliekénél. A túlélők visszaemlékezéseikben a következőképp beszéltek és írtak az ottaniakról: „Az egyszerű orosz népről csak jót lehet mondani. Sajnáltak minket. Az utcán, ha láttak minket, keresztet vetettek ( …) és ha mást nem is, egy-egy tököt vagy málét, vagy ami volt nekik azt adtak, mert segíteni akartak, de hát nekik se volt semmijük… Ha őnekik ennyi kenyér csak maradt, és mentünk koldulni, te, ilyen kicsit még adtak belőle. A krumplit, azt négyfelé vágták, és abból is adtak egy darabot…” (Erschnitt Margit túlélő visszaemlékezése alapján (M olnár 2014))
