Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44-45 (1999-2000) (Pécs, 2002)

Régészet - Zalai-Gaál István: A státus és hierarchia kérdései a lengyeli kultúra közösségeiben

ZALAI-GAÁL I.: A STÁTUS ÉS HIERARCHIA KÉRDÉSEI A LENGYELI KULTÚRA KÖZÖSSÉGEIBEN 53 tett személyek (S6) sírjai a legkorábbi fejlődés időszakában csak szórványosan fordulnak elő, a későbbi időszakban azonban öt ilyennel is találkozhatunk. A hasított kő- és/vagy csonteszközből, ékszer/viseleti tárgyakból és kerámiából (S7), illetve hasított kőés/vagy csonteszközökből és kerámiából (S8) álló leletegyüttesek a késői fejlődés jellemzői a délkeletdunántúli lengyeli temetőkben. A mindenféle eszköz nélkül, csak kerámiával és ékszer/viseleti tárgyakkal átlagosan ellátott temetkezések aránya a korai időszakban a legnagyobb, a későiben ellenben szembetűnően alacsony. A délkelet-dunántúli lengyeli kultúra legkorábbi fejlődése során a csiszolt kőeszközökben, ékszer/viseleti tárgyakban és kerámiában „leggazdagabb" temetkezések leletspektrum-csoportjai (SÍa, Slb) végig megvannak, de arányuk a legkisebb, az ugyanezekkel a tárgyakkal valamivel szerényebben ellátott temetkezések aránya ellenben az előzőknél sokkal magasabb (7. ábra). 7. ábra. A leletspektrum-csoportok horizontonként! megoszlása Az adatok arra utalnak, hogy az egyes lengyeli közösségek élén már a korai fejlődés idején is a csiszolt kőeszközöket, elsősorban kőfejszét birtokló és használó, s más tárgyakkal is gazdagon ellátott személyek, leginkább férfiak állhattak. A hasonló összetételű, de szerényebb kivitelezésű kombinációkkal eltemetett férfiaknak ugyancsak nagy szerepe és jelentősége lehetett ezeknek a közösségeknek, falvaknak az életében. Azoknak az aránya, akik nem rendelkeztek kőfejszével, de volt csiszolt kőbaltájuk- (ékük-, vésőjük), valamint agyarcsüngő-párt is viseltek, még nagyobb. A délkelet-dunántúli lengyeli fejlődés késői időszakában jelentős változások állapíthatók meg a leletspektrum-csoportok összetételében: a fejszével, ékszer/viseleti tárgyakkal és kerámiával különösen gazdagon ellátott személyek (többségükben férfiak) aránya ugyan még mindig a legalacsonyabb, de a fejszévek, baltával és/vagy más eszközfajtákkal, valamint ékszer/viseleti tárgyakkal és kerámiával eltemetett személyeké már a legnagyobb. Jelentős növekedés figyelhető meg a többi leletspektrum-csoport esetében is. A kőbaltával- (ékkel-, vésővel), hasított kőeszközökkel ill. az eszközök nélkül sírba került személyek aránya nagyjából megegyezik egymással. Ez arra utalhat, hogy az ezeket a leletspektrum-csoportokat képviselő személyek a késői lengyeli közösségek életében sokkal magasabb gazdasági és szociális státussal rendelkezhettek, mint korábban. A feltételezett késői neolitikus hierarchia alján azok az egyének állhattak, akiknek csak kerámia jutott a sírjukba, illetve azok, akik sírjából - az emberi maradványokon kívül - semmi más leletfajta nem került elő. 5. A DK-dunántúli késői neolitikus népesség szociálarchaeológiai viszonyai A szegmentáris társadalmak olyan szociális egységek, melyek nagyobbak a hordáknál, s általában falvakban élő földművelőkből, állandóan letelepedett közösségekből állnak. Az ilyen társadalmakat legjobban telpkutatások révén ismerhetnénk meg, de - amint láttuk a temetők és a közösségi építmények (mint pl. a körárokrendszerek) jól használható kutatási alapot jelentenek (RENFREW - BAHN 1999, 186). Az etnológiai, néprajzi és történeti megfigyelések adatai egy újabb forráscsoportot jelenthetnének, de ezek csak bizonyos fenntartásokkal alkalmazhatók az ősrégészeti kutatásokban.

11 A temetkezésekkel kapcsolatos adatok, megfigyelések alapján tehát lehetséges a neolitikus szervezettségi formák elemzése, mivel egy temető rokonsági viszonyok, közös ideológiai elképzelések és gazdasági érdekek által egybefogott, zárt emberi csoport hosszantartó tevékenységének az eredménye. Ezért elemzéseink során elengedhetetlenül fontos a rokonsági viszonyok taglalása is: feltételezzük, hogy a „történeti népek" és etnológiai közösségek mellett a neolitikus populációk is rokonsági rendszerekben éltek és leszármazási vonalakat tartottak nyilván. A rokonság vizsgálata a szociálantropológiának talán legnehezebb tárgyát képezi, nem csak az őskori, hanem az etnológiai közösségek esetében is, hiszen még az olyan kutatók, mint pl. B. A. R. Radcliffe-Brown (1929) vagy B. Malinowski (1930) sem tudtak megegyezni abban, hogy mit értsenek a rokonság, az unilaterális és a bilaterális leszármazás fogalma alatt. A mai család, mint a legkisebb populációs egység, szűkebb értelemben a szülők és gyermekeik egységét jelenti, mely egyazon helyi csoporton („Lokal-Gruppe") belül élt (MALINOWSKI 1963,135; GEHLEN 1955, 13-14; KURTH - RÖHRER-ERTL 1980, 27), mely politikai és gazdasági szövetség jelleggel települési közösséget alkotott. A különböző helyi csoportokban élő családok vonalakat tartottak nyilván, melyek tagjai szoros rokon-