Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44-45 (1999-2000) (Pécs, 2002)

Régészet - Zalai-Gaál István: A státus és hierarchia kérdései a lengyeli kultúra közösségeiben

A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44-45 (1999-2000) 43-69 Pécs, 2002 A státus és hierarchia kérdései a lengyeli kultúra közösségeiben ZALAI-GAÁL István 1. Bevezetés A közép-európai újkőkor népcsoportjai olyan intenzív és hosszantartó kapcsolatban álltak halottaikkal, mely mai európai kultúránkban már régen idegen. Ennek a kapcsolatnak nemek, életkorok és szociális helyzet szerint megnyilvánuló vonatkozásai is voltak. Az újkőkori temetők elemzésével nyert adatok jelzik az élők és holtak közötti, a kultúra különböző területein megmutatkozó viszonyt, de utalnak az eltemetettek helyzetére is egykori közösségeiken belül. A mai értelemben vett halottkultusz nyomai már a pleisztocéntói kezdve megfigyelhetők

1 : a halál a neolitikus emberek számára is titokzatos, érthetetlen jelenség lehetett. A vele kapcsolatos elképzelések a gyakorlatban rítusokat eredményeztek, melyek azonban nem az egyéni, hanem a közösségi tudat eredményeiként jöttek létre. Ezek a megnyilvánulások éppenúgy az egyes kultúrák jellegzetességei közé tartoznak, mint pl. a sírmellékletek vagy a kerámia tipológiai jegyei. Az őskori temetőelemzések jelentőségét ma már senki sem kérdőjelezi meg: a temetkezések jelentik a tudománytörténetileg legrégibb és legfontosabb forrásokat az emberiség történetének megismeréséhez, de megjegyzendő, hogy a korabeli viszonyokról igazán reálisnak tartható képet csak a temetőadatokat a telep- és környezetrégészeti kutatások eredményeivel kiegészítve nyerhetünk. A „modern" ősrégész elemzők leginkább a következő jellegek fontosságát hangsúlyozzák: a sírok helyzetét a terepen és viszonyát a településsel, a sírok jellegét (csontvázas, hamvasztásos, szimbolikus, stb.) és formáját., a halottak elhelyezkedését a sírokban., az eltemetett személyek „felszereltségét": mindezek a jellegek a csontvázak nemének és életkorának viszonylatában kutatandók (STORCH 1984-1985, 23). Egy temetkezései hely azonban nem csak sírokból áll, területükön gyakran találnak kultikus helyeket, áldozati gödröket vagy más „különleges obejktumokat" is (ZALAI-GAÁL 1993). 2. A neolitikus temetőelemzések: lehetőségei és határai Szembetűnő jelenség, hogy a késői neolitikus-korai rézkori lengyeli kultúra elterjedési területén eddig nem kerültek elő az időben azt megelőző nyugati vonaldíszes kerámia temetői, eltekintve néhány szlovákiai (Nyitra, Mlynárce: PLESL 1952; PAVÚK 1972; 1993; FARKAS NOVOTNY 1993; BREZINOVÁ 1999), alsó-ausztriai (Kleinhadersdorf) (LEBZELTER - ZIMMERMANN 1936) és morvaországi (Vedrovice) (ONDRUS 1972) lelőhelytől. Ezt a jelenséget a jelenlegi kutatási helyzettel is magyarázhatnánk, de kétségtelen tény, hogy a temetkezései szokásokra itt és ekkor csupán néhány szórványosan előforduló sír és „különleges leletkomplexum" utal. A nyugati vonaldíszes kerámia népe - mai ismereteink szerint - csak elterjedési területének nyugatabbi részén temetkezett „szabályos" temetőkben. A lengyeli kultúra a nyugati (közép-európai, dunántúli) vonaldíszes kerámia genetikus utóda (KALICZ MAKKAY 1972a; 1972b; 1975). De lengyeli temetőket csak a keleti települési területén találunk, a Dunántúl középső és nyugati régióiban, Alsó-Ausztriában és Morvaországban hiányoznak a késői neolitikus temetők: a halottakkal történő bánásmódra ezeken a területeken éppenúgy csak néhány „különleges" temetkezési objektum alapján következtethetünk, mint korábban a Dunántúlon a vonaldíszes kerámia időszakában.

2 A lengyeli kultúra magyarországi lelőhelyeinek számát 300-ban állapította meg Kalicz Nándor (KALICZ 1985, 14). Ebből 137 körüli a dél-dunántúli lelőhelyek száma (ZALAI-GAÁL 1982, 28), ahol - eltekintve Torma István terepbejárásaitól a Kapós- és Koppány-völgyében (1963) - eddig nem folytattak intenzív topográfiai kutatásokat. A Délkelet-Dunántúl földrajzilag zárt területéről (Tolna és Baranya megyékből) 111 lengyeli lelőhelyről van tudomásunk, de „szabályos" temetkezések csak 22 esetben kerültek elő: a katalógusunkban felvett 628 sír előfordulása mindössze 12 lelőhelyre korlátozódik, ebből 368 magában Zengővárkonyban, 109 Mórágyon, 67 pedig a lengyeli sáncon került elő. Ez azt jelenti, hogy a vizsgált temetkezések 86,4%-a (544) mindössze három, intenzíven kutatott lelőhelyet jellemz. Akárcsak Szlovákiában, úgy a DK-Dunántúlon is feltűnően aránytalan az ismertté vált telepek és temetők viszonya, amiről a DK-Dunántúlon nincsennek közelebbi adataink. Elemzéseink során a következő megállapításokból, illetve feltételezésekből indultunk ki: 1. A késői neolitikus-korai rézkori lengyeli kultúrában a temetkezési módok és szokások sokrétűsége tűnik szembe. A kultúra keleti területi csoportjában (igy a DK-