Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44-45 (1999-2000) (Pécs, 2002)

Régészet - Zalai-Gaál István: A státus és hierarchia kérdései a lengyeli kultúra közösségeiben

44 A JANUS PANNONIUS MÚZEUM ÉVKÖNYVE 44-45 (1999-2000) Dunántúlon is) a „szabályos" temetőkben feltárt zsugorított csontvázas temetkezések a legjellemzőbbek. 2. Az Aszódon és a Délkelet-Dunántúlon végzett legújabb kutatási eredmények szerint a halottakat hamvasztották is, ez is a legfontosabb temetkezési formák egyike.

3 3. A vizsgált területen ugyanakkor még más temetkezési módok meglétével is számolhatunk, amire a telepek és temetők már említett aránytalan viszonya és a „különleges" temetkezési objektumok előfordulása (pl. teleptemetkezések) utalhatnak. 4. Zsugorított csontvázas sírok a lengyeli kultúra nyugati elterjedési területén is ismertek, de itt nem „szabályos" temetőkben helyezték földbe a halottakat, hanem többnyire egyesével előforduló, különleges jellegű sírokról van szó az esetek többségében, amit jól példáz többek között a Friebritz-i körárokrendszer belsejében előkerült sírcsoport (NEUGEBAUER et al. 1983), vagy a Reichersdorf-i kettős sír (NEUGEBAUER - MARESCH 1986, 206-207). A nyugati területeken valószínűleg a hamvasztásos és a teleptemetkezések (házban, árokban, stb.) jelentették a fő temetkezési módot. V. Podborsky úgy vélekedett, hogy a morvaországi lengyeli népesség talán nem is rendelkezett kifejlett temetkezési halottkultusszal és a morva festett kerámia majdnem ezeréves időtartama alatt nem történt fejlődés a temetkezési szokások terén (PODBORSKY 1989, 185). A néprajzi, etnológiai párhuzamok ámbár csak fenntartásokkal adaptálhatók az ősrégészeti kutatásokban (HÄUSLER 1975, 83-96; ANGELI 1993-1994, 21), ismeretükben mégis joggal tételezhetjük fel, hogy a lengyeli kultúra népessége más, régészeti módszerekkel már nem kimutatható temetkezési formákat is ismerhetett. A tárgyalt korszak és populáció kronológiai, palaeodemográíiai és szocialarchaeológiai viszonyai a Délkelet-Dunántúl területén elsősorban tehát a temetőkben feltárt csontvázas és hamvasztásossírok elemzésével vizsgálhatók legjobban. Az anyagi kultúra megmaradt leletei közül leginkább a kerámiaanalízis módszerével határozható meg az egyes objektumok, sírcsoportok és temetők relatívkronológiai helyzete, szem előtt tartva a következő megállapítást: „Die Formen und Verzierungen der Keramik sind nicht als der Mode unterworfene Stile zu betrachten, sondern daß Motive und Systeme der Verzierung ebenso wie die Formgebung innerhalb einer 'archäologischen Kultur' festen Normen und klaren Gesetzmäßigkeiten unterliegen. In bestimmter Zeit und bestimmten Raum vorkommend, beinhalten die stilistischen Merkmale einer Keramikproduktion einen 'genetischen Code' und vermitteln eine 'esamtbotschaft', die kennzeichnend ist für eine bestimmte archäologische Kultur" (LICHRDUS-LICHARDUS-ITTEN 1995, 36). A másik nagy és jellegzetes leletcsoport, a csiszolt kőeszközök analízését már korábban elvégeztük, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a fejszék, kisebb mértékben pedig a balták, vésők és ékek egymástól eltérő tipológiai változatai is az időrend függvényei voltak (ZALAI-GAÁL 1991; 1999a; 1999b). Az egyes sírok és temetők relativkronológiai helyzetének ismerete nélkül ugyanis nem nyerhetünk objektiv értékű adatokat a korabeli szocialarchaeológiai viszonyokról sem. Azt a kérdést is megvizsgáltuk, hogy a temetkezési szokások terén megfigyelhető változások milyen mértékben voltak függvényei az anyagi kultúrában (elsősorban a kerámiában) megfigyelhető változásoknak, illetve mennyiben tükrözik a temetkezések rendszerében észlelhető változások a szociális viszonyokban bekövetkezett változásokat. Kiértékelő munkánkban (ZALAI-GAÁL 2001) a lengyeli kultúra és a környező területek kultúráinak temetkezési szokásait összevetve kutattunk az eltérések lehetséges okai után. Vizsgáltuk a lengyeli kultúra délkeletdunántúli csoportja kronológiai összefüggéseit a nyugati és északi területek csoportjaival, különös tekintettel a neolitikum és rézkor átmenetére. A legnagyobb probléma abban rejlik, hogy míg a keleti csoportban csak temetőkronológiai adatok állnak rendelkezésre, addig a középső és nyugati csoportokból majdnem teljesen csak telepleletek („gödörkronológia") alapján kutathatunk: ez utóbbiak esetében legtöbbször bizonytalan, hogy valóban zárt régészeti komplexumokról van-e szó.

4 A lengyeli közösségek szocialarchaeológiai viszonyai legjobban a lengyelországi Brzesc-Kujawskiban vizsgálhatók, hiszen itt mind az egykori települést (kb. 60 trapézalakú házzal), mind pedig a temetőt (80 sírral) feltárták (GRYGIEL 1986; 1994). Azt sem hagyhatjuk figyelmen kivül, hogy a leletanyag eltérő módon képviselteti magát a telepeken és a temetőkben. A temetőkben általánosak az egész és jórészt ép edények, ékszer/viseleti leletek és eszközök, hiszen a halottakhoz szigorúan megszabott rendszer és szabályok szerint mellékelték ezeket. A tárgyak a településeken ellenben véletlenszerűen szelektálva fordulnak elő (DOHRN-IHMIG 1983, 99-100). Másik kiindulópontukat a várnai „kora rézkori társadalomrégészeti modell" jelentette (LICHARDUS 1982; 1984; 1988; 1989; 1991), ennek nyomán a következő történeti kérdésekre megválaszolására fektettük a hangsúlyt a lengyeli kultúra temetőinek kutatása során: Kimutatható-e valamilyen rétegződés a lengyeli kultúra kisebb-nagyobb települési közösségein, szegmentumain belül? Létezett-e a hierarchia valamilyen formája az eltemetett személyek és az egyes családok között, s ha igen, az milyen formában nyilvánult meg? Kialakulhatott-e helyi és „überregionális" vezetői réteg már ebben, a korai rézkort érintő őskori időszakban is? Az egyes lelőhelyeken előforduló „klasszikus" lengyeli