Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37 (1992) (Pécs, 1993)

Természettudományok - Fiedler, Konrad–Bálint Zsolt: Európai és északnyugat-afrikai boglárkalepkék társulása hangyákkal (Lepidoptera, Lycaenidae és Hymenoptera, Formicidae)

67 génuszt vagy hangyafajt mutatja, míg az utolsó az információk forrásait tartalmazza. A 2. táblázat a mirmekofil fajok abszolút számát és százalékarányos elosztását összegezi. A két táblázatból kitűnik, hogy a nyugatpalelarktikus terület boglárkalepkéinek legnagyobb része (több mint 75%), legalább a hernyó utolsó stádiumában mirmekofil. Egyértelműen ez a konklúzió vonható le természetes (1. és 2a. táblázat), vagy mesterséges (2b. táblázat) felosztás alapján is, hiszen a két módszer szinte teljesen azonos eredményt mutat. Ezek az eredmények nagymértékben szembeállíthatók PIERCE (1987) eredményeivel, amelyek szerint az európai fajoknak csak 30 %-a, a génuszoknak pedig csak 32%-a mirmekofil. Ez a különbség az irodalmi adatok földolgozásában keresendő: Pierce információit kizárólag a nagyobb áttekintést adó (MALICKY 1969, KITCHING and LUKE 1985, HIGGINS and RILEY 1978) munkákból merítette. Pierce saját adatai alapján (PIERCE 1987) arra a következtetésre jutott, hogy az északi és a déli féltekén élő boglárkalepkék miimekofiliájának arányaiban különbség áll fönn: a déli félteke fajainak 70-90%-a mirmekofil, míg az északiaknak csak a 20%-a. Jelen dolgozat eredményei alapján nyilvánvaló, hogy ez az egyenlőtlenség nem létezik, és a 2. táblázat világosan szemlélteti azt, hogy a nyugatpalearktikus fajok, amelyek az északi félteke képviselői, legalább olyan mértékben mirmekofilek, mint ahogy Pierce azt a déli félteke esetében megállapította. A japán faunában a fajok 56%-a mirmekofil, de ez a viszonylag alacsony érték a mirmekoxén Theclini fajok túlsúlyának tudható be (FIEDLER 1990a). A japán boglárkalepkefauna egy szigetfauna része és semmiképpen nem képviseli még teljes súlyával sem a keletpalearktikus fauna egészét. Az újvilági faunában csak a fajok 40%-ánál jeleztek mirmekofiliát (FIEDLER 1990a), de ez feltétlenül megerősítésre szorul (lsd. BALLMER and PRATT 1988). Hogy az északi és a déli félteke mirmekofiliája valóban különböző szintet mutat-e: ez a kérdés még tisztázásra vár. Annyi biztos, hogy a palearktikus területen csak néhány faj mutat obligát mirmekofiliát, nevezetesen a Maculinea és a Cigaritis nemzetségek képviselői, és a trópusokon, ahogy alapos vizsgálatok is tanúsítják, a boglárkalepke - hangya kapcsolat még ritkább. Csak Dél-Afrika (pl. CLARK and DICKSON 1971, HENNING 1983 a, b) és Ausztrália (COMMON and WATERHOUSE 1981) faunáiból ismert elegendő adat ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az obligát mirmekofil fajok nagyobb mértékben honosak az említett területeken. A délafrikai adatok azt sugallják, hogy az Aphnaeini tribuszban (Aloeides, Poecilmitis, stb.) az obligát mirmekofil fajok széles skáláját találjuk, akárcsak az afrikai Lepidochrysops génusz képviselői között. Ausztráliában a Theclini tribusz Lucia és Zesius csoportjai mutatnak igen magas obligát mirmekofil boglárkalepke fajszámot, de Dél-Ázsiában a helyzet még tisztázásra vár: az adatok többsége meglehetősen anekdotikus (pl. CORBET and PENDLEBURY 1978) és a neotropikus boglárkalepkék életmódja is túlnyomórészt teljesen ismeretlen. így mindezek ellenére, jelenlegi ismereteink alapján sem tudjuk megerősíteni Pierce hipotézisét, amely szerint az északi és a déli félteke boglárkalepke hangya kölcsönhatásai nagymértékben eltérőek. Európában a boglárkalepkehernyók nagy része nem specifikus módon, különböző hangyafajokkal társul, hanem sokszor egészen különböző alcsaládok képviselőivel. Csupán a Maculinea és a Cigaritis nemzetségek képviselői tartanak fenn faj- vagy nemzetségspecifikus kapcsolatot a hangyákkal (THOMAS et al. 1989, ROJO DE LA PAZ 1990). Ahogy már MALICKY (1969) rámutatott, a hernyók élőhelyeinek hangyafaunájában azok a fajok kapnak hangsúlyt, amelyek aktuálisan egy- egy boglárkalepkefaj hernyóit őrzik. Valójában bármely hangyagénusz képviselője, amely egy másik, nutritiv nedveket kiválasztó organizmussal táplálkozástani (trofobiotikus) kapcsolatban áll (pl. homopterák, myrmekofiták), szívesen felügyeli a mirmekofil lycaenida hernyókat is (DE VRIES 1990b). A Formicinae hangyák mérsékeltövi általános elterjedéséből (pl. SEIFERT 1986, FELLERS 1987 és 1989) adódóan nem meglepő, hogy a boglárkalepke-hangya társulások vizsgálatakor a domináns trofobiotikus Formicinae génuszokkal találkozunk a leggyakrabban: Lasius (20 boglárkalepkefaj esetében jelzett), Formica (14 fajnál), Campanotus (10 fajnál) és Plagiolepis (9 fajnál), akárcsak a Tapinoma (Dolichoderinae; 12 boglárkalepkefajjal társul), a Myrmica (Myrmicinae; 18 fajjal) és a Crematogaster (10 fajjal). Bár a boglárkalepkék magasabb rendszerezése meg nem oldott probléma (lsd. ELIOT 1973), egy másik tényező is egyértelműen kirajzolódik a táblázatok eredményeiből; szoros összefüggés áll fenn a rendszertani helyzet és a mirmekofilia mértéke között. Például a Lycaenini-k legtöbb képviselője nem mutat kapcsolatot a hangyákkal, amely gyaníthatóan a tipikus hangyaszervek hiányából adódik. Csupán egyetlen kétséges adat ismert a csoporton belüli hangyatársulásra, az európai Lycaena dispar esetében, míg a fönnmaradó 12 európai faj mirmekoxénnek bizonyult. Észak-Amerikában a Lycaena génusz 15 fajából 4-nek hernyója bizonyítottan társul hangyákkal speciális dendrikus szőrök segítségével (BALLMER and PRATT 1988), de pl. az afrikai Lycaena (CLARK and DICKSON 1971) és az ázsiai Heliophorus (ELIOT, szóbeli közi.) fajok esetében ismeretlen a hangyákkal való társulás, így a Lycaeninae-k egysége mirmekoxén csoportnak fogható fel néhány másodlagos kivétellel.