Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

MOZSGÓ TEMETKEZÉSI SZOKÁSAI 221 kőfejfát, sírkövet régebben Pécsett, most inkább Szigetváron vagy Kaposváron csináltatnak. Ha végigtekintünk a visszaemlékezésekből rekonstruálható hagyományos temetkezési szokássoron, megállapíthatjuk, hogy a négy település viszonylag sok archaikus elemet őriz. Az egyes felekezetek liturgiájából következő, valamint az egész magyar nyelvterületen általános egyezéseken (a halál előjelei, a visszasírás hite, a kiharangozás rendje, rög dobása a sírba, katolikusoknál kendő kötése a templomi keresztre, a vándortörténetek) túl olyan lényeges, és jellemzőnek tekinthető elemeket sorolhatunk fel, melyeket felekezeti és nemzetiségi különbség nélkül gyakorolt a terület törzslakossága. A magyar és német katolikusság, a csertői reformátusok, valamint az uradalmi cselédek temetkezési szokásaiban szerepelt a temetésre történő meghívás; a nyersanyagok összehordása a tor ételeihez; a hidegágy kifejezés használata; a szemfedél behasítása; a siratás; az állatok megcsapkodása, kötelének elkötése a temetés idején; az elhunyt bevitele a templomba, vagy a templom elé; a ravatal összedöntése, és az udvaron lévő székek felborítása; a temetőből hazaérkezők kézmosása. A hajdani fehér gyász emlékét találtuk meg a református Csertőn kívül a három katolikus faluban is a fehér színű állkötő kendő használatában, a szoba berendezési tárgyainak fehér textillel történő letakarásában. Reformátusok és katolikusok is—más-más indítékbői ugyan—szinte napjainkig temettek el idős asszonyokat fehér, vagy világos színű ruhában. E felsorolt mozzanatok, valamint a reformátusság sírba dobott zsebkendője és a gödörásó kifejezés Csertőt a zselici, belső-somogyi református településekhez kapcsolja, illetve rokonítja az Ormánsággal. Ám a néprajzilag nem egységes és egyik baranyai néprajzi csoporthoz sem sorolható Mozsgó, Szulimán és Almáskeresztúr hagyományos temetkezési szokásai a csertőivel meglepő egyezést mutatnak. Napjainkig való fennmaradásukban szerepet játszhatott az itt élő németség, de jobban Mozsgó hajdani horvát lakossága, és a területre a negyvenes évektől betelepült horvátországi népesség,hiszen a délszláv halotti szokások sok azonosságot mutatnak az általunk felsoroltakkal. A nemzetiségi lakosság megőrzött néhány fontos szokáselemet —a németek a halotti koronát, a sfrvirágozást; a horvátok a halál megkönnyítésére alkalmazott menyasszonyi fátylat, a mindenszenteki borivást —, bár némelyikük meglehetett a magyarság körében is pl. a halotti korona. Mindenesetre nagyobb területre kiterjedő gondos gyűjtőmunka szükséges ahhoz, hogy magyarázatot találjunk az olyan szokások eredetére, mint a szulimáni mindenszentek-esti harangozás.

45 A nemzetiségi lakosság szokásainak különbözőségét csak igen kevés elem esetében mutathattuk ki; az emlékezet már a—magyarsággal való szoros együttélés következtében—egységesült szokásrendet őriz45 A szokás a horvátoknál általános, de GÖNCZI Ferenc magyar községekből idézi. SAROSÁCZ György 1968. 162; GÖNCZI Ferenc 1914. 257. te meg. Ennek bomlása nagyobb mértékben a telepítéseket követő népmozgás nyomán indult meg az itt maradók körében is. Jó példa erre a halotti tor, amely a németeknél szűnt meg a leghamarabb, és ezt a terület német lakossága a rokonság kitelepítésével magyarázza. Kérdés még, hogy a betelepített és beköltöző lakosság mit őrzött meg a magával hozott és mit vett át az itt talált temetkezési szokásokból, s mennyiben alkalmazkodott ezekhez? A Csertőre került katolikusok beilleszkedésének, rokonsági kapcsolatok kialakításának — mint korábban már utaltunk rá—gátja volt a felekezeti különállás, melynek következtében a helybeli református szokásokkal nincsenek tisztában, csupán a „furcsaságokat" látják, hallják meg. Almáskeresztúron a hajdani református szokásoknak nincs nyoma; az itt maradt néhány katolikus német család legöregebbjei viszont ragaszkodnak még régi hagyományaikhoz, amelyeket lassan csak ők ismernek,—a betelepítettek legfeljebb a temetéskor, tehát nyilvánosan lezajlókra figyelnek oda. A törzslakosok és a betelepültek közötti viszony Mozsgón és Szulimánban az azonos felekezethez tartozás következtében sokkal nyitottabb volt. Itt a szomszédsági, a hamar kialakuló rokonsági, műrokonsági viszony megkönnyítette a kulturális kölcsönhatás megindulását, mindenekelőtt a betelepítettek számára a helyi szokások megismerését. A tapasztaltakról a felvidékiek ma is kívülállással, s elítélően nyilatkoznak, különösen a temetésre történő meghívásról, vagy a nagy sütés-főzésről, a torra való készülődésről. Ugy találtuk, hogy a helyi temetkezési szokásokból eleinte semmit sem vettek át. Később viszont ahhoz, hogy hozzátartozójuk temetése az elvárásoknak megfelelően folyjon le, azaz közösségi megnyilvánulássá váljék, s méltóképpen kísérjék utolsó útjára, kénytelenek voltak bizonyos mértékben alkalmazkodni új életterük szokásaihoz, főképp az eltemetés zavartalan lefolyását segítők meghívásában. A meghívás tulajdonképpen itt töltötte be eredeti funkcióját és talán éppen az idegeneknek a községekbe kerülése járult hozzá a szokás napjainkig való fennmaradásához. Azonos időszakban, viszonylag sok ember (család) kiszakítása az egyik, illetvebehelyezéseegy másikközösségbe hosszú időre megzavarja a közösségek működését A népességcsere idején, a negyvenes években pedig már nemigen beszélhetünk hagyományos faluközösségekről. A megváltozott társadalmi viszonyok között törzsökös és idegen nem formálódhatott faluközösséggé, s ugyanígy szokásaik, temetkezési szokásaik sem ötvöződtek egységessé. A betelepültek nem fogadták el — bár egyes helyzetekben alkalmazkodtak hozzájuk —a helyi szokásokat, ugyanakkor a magukkal hozottakat nem, vagy nyilvánosan nem gyakorolták. Azonosságok szinte csak az egész nyelvterületen ismert elemeknél vannak a helyiek és a felvidékiek halotti szokásaiban. így tehát az emlékezettel elérhető időszaktól már csupán egy megközelítően egységes temetkezési szokásrenddel találkozhattunk, amely a vizsgált négy települést—Csertőt szorosabban a református Belső-Somogyhoz és az Ormánsághoz kapcsolva