Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 36 (1991) (Pécs, 1992)

Néprajztudomány - Tóth Judit: Mozsgó és vonzáskörzetének temetkezési szokásai a XX. században

222 TÓTH JUDIT — egy nagyobb egységbe tartozóvá teszi. Ez az egység — a jegyzetekben közölt szakirodalom bizonysága alapján — a Dél-Dunántúlon végighúzódó sáv, amit kitágíthatunk a Dél-Tiszántúl, illetve Szeged, a németek által Tolna, a horvátok által pedig dél felé. A pontosabb párhuzamok megvonásához azonban nem áll rendelkezésünkre elegendő összehasonlító adat. A temetkezési szokássornak a faluközösség együttműködését feltételező feladatainak elvégzésére hagyományosan megvoltak a megfelelő emberek a közösség tagjai közül. A legfontosabb teendők — az elhunytnak, illetve az elhunyt nyughelyének az előkészítése, főzés, eltemetés — ellátásában területünkön elsősorban a szomszédságnak és a komaságnak volt döntő szerepe. Napjainkra a segítségül hívottak köre a gyászoló család ismerőseinek körére tágult ki, ami Szulimán, Almáskeresztúr és Csertő esetében a ténylegesen ott lakó falubelieket jelenti, Mozsgón csak a község lakosságának meghatározott részét. E helybelieken kívül a koporsóvivésben és az elföldelésben az elhunyt más településen élő munkatársai, barátai segítenek. Mint tudjuk, a kitelepítés Almáskeresztúrt érintette a legsúlyosabban. Amíg meg nem teremtődtek az alapvető érintkezési formák az öt helybeli család és a betelepítettek között, addig mindkét részről a halálesettel, eltemetéssel járó feladatokat az adott emberek voltak kénytelenek elvégezni: a faluban maradó néhány német család, az azonos településről betelepítettek stb. Később „az idegenek" ismerőssé, jószomszéddá, komává lettek, tehát a segíteni meghívottak köre itt is kiszélesedett gyakorlatilag a község teljes lakosságára. A hetvenes évektől azonban alapvető gond megfelelő embereket találni az elöregedő faluban. Az említett feladatok ellátásában a szomszédság, komaság mellett a specialistáknak igen kevés szerepük volt. Ugyanígy nem volt jelentős sem a temetkezési vállalkozók, sem a mozsgói temetkezési egylet hatása sem. Napjainkban a szigetvári temetkezési vállalattól, és sírkövesektől szerzik be a temetéshez szükséges dolgokat. A ravatalozóból történő temetést, Mozsgón még a sírhelyek kijelölését is a városi köztemetők mintájára igyekeznek megszervezni, amely azonban félúton megállított folyamatnak tűnik. A kórházi halál, a háztól temetés megszűnése lassan eltünteti a hagyományos szokásokat; a megváltozott viszonyok között az elhunyt szűkebb és tágabb környezetének együttműködése sem funkcionálhat a hagyományos módon. Nemcsak a halott „eltávolítása" korábbi környezetétől, hanem a lakosság életmódjának megváltozása sem teszi ezt lehetővé. A köztemetőkké lett temetőkben épült vagy felújított ravatalozóknak pedig nincsenek alkalmazottaik. Természetesen nem a gyászhuszárokat hiányolja elsősorban a lakosság, mert a koporsóvivés nem jelent problémát—bár föltételezhető, hogy a temetési pompa növelése céljából előbb-utóbb a gyászhuszárok alkalmazására is lenne igény —, hanem a sírásás. A hajdani temetőcsőszi tisztséget is csupán Mozsgón váltotta föl a temetőgondnok, akinek viszont nem közvetlen feladata sem a sírásás, sem a temetőterület rendben tartása, csak szervezője azoknak. Tapasztalataink szerint a szokáshagyományok ismerői a 35—40 évesnél idősebbek, gyakorlói viszont csak az öregek—közülük is az asszonyok , akik még a hagyományos szokásrendben nevelkedtek. Bár igyekeznek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, az elhunytról való gondoskodás megnyugtató érzésének hiányát intenzíven megélik, amiben közrejátszanak a hiedelmek is. (Ha nem gondoskodnak megfelelően a halottról, az visszajár stb.) Ez az oka annak, hogy a gondoskodás hangsúlyosan áttevődött az elhunytra történő emlékezés területére, és halottak hetének szokáshagyománya körükben változatlanul él. A legtöbb napjainkban is — a fiatalabbaknál már tartalmát vesztve — gyakorolt szokás hajdan éppen a halott visszajárásának megelőzésére szolgált, s ezeket katolikusok és reformátusok egyaránt ismerik. A törzsökös lakosság különböző generációival folytatott beszélgetések hasznos tanulságokkal szolgáltak a hagyományátadásra vonatkozóan. A családban felnövő gyermek a halálesettel kapcsolatos teendőket éppúgy közvetlen megfigyelés útján sajátította el, mint a többi tevékenységet, de igazán csak akkor tanulta meg, mikor б maga is készített föl halottat. Különösen a cselédeknél fordult elő, hogy közeli idős aszszonyrokon, vagy jó szomszédasszony híján saját kínlódásuk árán szerezték meg a szükséges tapasztalatot. „Anyámnál nem tudtam még (hogy nem szabad ablakot nyitni a fölravatalozott halottra), aztán úgy fölfújódott, szinte az arca is még olyan puffadt lőtt, mer a levegő mindig rávágódott, és nem szabad lőtt vóna. Hát most mán azt is tudom, hogy azt nem szabad." (Asszony, szü.: 1910.) A hagyományátadásban itt is a nagyszülőké volt a főszerep. „Mer ugye mink is csak az öregektül hallottunk, és azután tapasztaltunk egy kis valamit." Napjainkban az effajta kapcsolatot csak az együtt élő nagyszülők —kisunokák között figyelhettük meg. „Akkor mindig mindenszentekkor este elmesélem nekik, hogy hát a kis testvérkétek meghalt, van a temetőbe, most oda nem tudtunk elmenni angyalom. Most itten gyújtsunk neki gyertyát, hogy az is lásson elgyünni a templomba." Kis családokban a szülők már egyáltalán nem próbálkoznak azzal, hogy ismereteiket átadják gyermekeiknek, akik számtalan más esetben kinevették őket. Ezért a szokásokat—amennyiben még megtartják —igyekeznek minden feltűnés nélkül gyakorolni; sok 15—20 éves fiatal a gyűjtők előtt hallott először a helyi hagyományokról. A három nemzedék együttélése nemcsak alkalom a hagyományok átadására, hanem oka lehet a szokásgyakorlás megszűnésének is. Több idős asszonnyal találkoztunk, akik a nagyszüleiktól tanult szokásokat csak gyermekeik, unokáik elköltözése, olykor férjük halála után egyedül maradva kezdték újra aktívan gyakorolni. A hagyomány folytonosságának az életmódban bekövetkezett változás sem kedvez. A fiatalabbak, akikre a temetéseknél a legnagyobb szükség lenne, közna-