Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 35 (1990) (Pécs, 1991)

Természettudományok - Bálint Zsolt: Egy xeromontán boglárkalepke: A Plebejus pylaon (Fischer von Waldheim, 1832) és rokonsági köre (Lepidoptera, Lycaenidae), I.

EGY XEROMONTÁN BOGLÄRKALEPKE: A PLEBEJUS PYLAON (FISCHER VON WALDHEIM, 1832) ÉS ROKONSÁGI KÖRE (LEPIDOPTERA, LYCAENIDAE), I. BÁLINT Zsolt „A 'Tavasz rózsás kebelét kitárva, Száll alá langyos levegőn mezőnkre. Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek, 'S illatot isznak." Berzsenyi Dániel: A' Tavasz. (1800-1804) Bálint, Zsolt: A xeromontane lycaenid butterfly species: Ple­bejus pylaon (Fischer von Waldheim, 1832) and its relatives. Part I. Abstract. The author gives a revision of the subgenus Ple­bejides sauter, 1968 which is a monophyletic unit of xeromonta­ne origin. He establishes that the subgenus is represented only by Plebeyus pylaon (s. I.) and Plebejus martini. He points out that several „ bona species " exists under the name „pylaon ". Notes on the taxonomy, biology, phylogeny and zoogeography, as well as the conservation of Plebejides species are also given. Szinopszis A szerző' tisztázza a Plebejus Kluk, 1802 génusz és ezen belül a Plebejides Sauter, 1968 rendszertani hely­zetét és rokonsági körét. így többek közt megállapítja, hogy a „Plebeius" (sensu Forster) olyan taxonokat (vo­gelii Oberthür, 1920, eurypilus Freyer, 1852, loewi Zeller, 1847, eversmanni Staudinger, 1886, lucifera Staudinger, lS61,felicis Oberthür, 1867) foglalt magába, amelyeket más alnemekbe kell sorolni. Két új taxont ír le a tudo­mány számára: Lycaena vogelii Obth. típusfajjal a Mau­rus gen.n.-t és Lycaena felicis Obth. típusfajjal a Patrí­cius subg.n.-t, majd alapos morfológiai és biológiai jel­lemzést ad a Plebejides Sauter, 1968 alnemről. Megálla­pítja, hogy a pylaon Fischer von Waldheim, 1832 név alatt számos bona species (jó faj) rejtőzik. Ezek a hímek ivarszervein található tarajlebeny alapján is elkülönít­hetők. Vizsgálatai során egy eremiális (sivatagi) és egy xeromontán eredetű csoportot különít el, és az imágók habitusa, a hímek ivarszervi bélyegei és a lepkék bioló­giája alapján azokat földrajzi csoportokra osztja, ame­lyeketjellemez és egyúttal felsorolja az összes leírt ta­xont. Kitér a taxonok hernyóinak eddig ismert tápnö­vényeire is, irodalmi adatok alapján ismerteti az imá­gók élőhelyeit és repülési idejét. Örményországból és Azerbajdzsánból leír egy új sephirus alfajt Plebejus (Ple­bejides) sephirus semiturcmenicus Bálint ssp.n. néven. Kladisztikus módszerrel elemzi a Plebejides taxonok hímivarszerveinek bélyegeit, s ennek segítségével rendszertani és állatföldrajzi következtetéseket von le. Három új szinonímiát állapít meg: Plebeius sephyrus microsephyrus Verity, 1935, syn.n.=Plebeius sephyrus modica Verity, 1935, Plebejus pylaon iranicolus Kocák, 1980, syn.n.=Plebeius pylaon iranica Forster és Ple­beius usbekus Forster, 1939, syn.n.=Lycaena zephyrus zephyrínus Christoph, 1884. Elöljáróban Ha egészében szemléljük az előre haladó Életet, megállapíthatjuk, hogy kiterjedésekor spontán módon, egymás alá- és mellérendelt egységekre tagolódik. Ez a folyamat egyetlen szóval kifejezhető: elágazás. Rengeteg tényező alakítja, rajzolja meg és hangsú­lyozza ezeket az elágazásokat. Többé-kevésbé ezek há­rom csoportba sorolhatók (Chardin 1980): a) filumokat létrehozó növekedési halmazok; b) érettségi kiteljese­dések, olykor verticiliumokkal; c) időtávlatok (szétszó­ródás, eltűnés). A lepkefaunákat vizsgálva, s azon belül egyes fajokat és faj csoportokat (mint nagy egészekben kicsiny egé­szek), a fentiek helyessége bizonyítottá válik előttünk. Valami kezdeti, nagy egyedszámú fiatal egység (nö­vekedési halmaz) központi alakja körül egyszerű szét­terjedésének következtében különböző sorok, felis­merhető jellegzetességek hálózata rajzolódik ki, ame­lyek igyekeznek egymástól elkülönülni, de közelednek is egymáshoz, hogy összetapadva valamiféle közös irányt követhessenek. Ezután valamiféle váz- vagy ere­zetrendszerszerű kép jelenik meg, de nem töri még meg az egységet. Ez a csoportosulás még a vizsgált rendszertani egység fogalmán belül marad. De egy bi­zonyos fokon a kapcsolódások meglazulnak, fölbomla­nak és a leváló nyalábok egymástól oly módon elszige­telődnek, hogy már nem tapadhatnak össze újra. El­ágazás, a taxon önállóvá vált és ez után már teljesen el­különülve, önmagáért fejlődik. Az új nyaláb, a filum a maga nemében rendkívül válto­zatos: keresi optimális alakját, önmagával kísérletezik, pl. morfológiai változatosságának skálája igen széles. Végül megtalálja a számára legtökéletesebb alakot, lelassul fejlő­désének üteme, megerősödik és terjeszkedni kezd: kiszé­lesedik. A különböző viszonyokhoz való alkalmazkodás a taxon számára újabb és újabb feladatokkal jár, ezáltal lét­rejönnek az egymást kiegészítő változatok s maga a filum hosszában földarabolódik - tehát újracsak elágazás. Rövid időn belül ezek a sugarak is leágaznak s létrejön egy legye­zőszerű képződmény; a kibontakozott egység megszilár­dult formáinak verticilium-a. Elméletileg vég nélküli fo­lyamat, viszont a kutatások szerint hamar ellankad és a legtöbb ág eltűnik. Ebben az állapotban jelenik meg a társulásra, mint szervezettségre való hajlam is. A filum teljesen érett, A Janus Pannonius Múzeum Evkönyve 35 (1990) : 33—69. Pécs, Hungária, t991.

Next

/
Oldalképek
Tartalom