Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 34 (1989) (Pécs, 1990)

Néprajztudomány - Zentai Tünde: A dél-dunántúli parasztházak tetőszerkezete

A DÉL-DUNÁNTÜLI PARASZTHÁZ 223 zad folyamán elfoglalja a szelemenes tetők helyét is, az 1880-as évektől egyeduralkodóvá válik. — A 19. század derekán uradalmi városi példák nyomán és a fenyőáru terjedése folytán kezd teret hódítani a székes tető (főleg a Duna mentén, Baranyában és Zala megyében), amely a századfor- III. dulótól válik jelentőssé. — A tetőt a 19. századig mindkét végén lekontyolják, a múlt században válik általánossá az utca felé csonkán kontyolt forma, a század derekától díszített deszkázattal. Az ágasfás házakat jobbára a háromszögletű, függőleges orom jellemzi. Többnyire ugyanilyen tetőformával rendelkeznek a szilárdfalú épületek is. II. — A tetőfedésben a Dél-Dunántúlon legnagyobb szerepe a szalmának volt. A 18. század végéig általános a taposott vagy rázott szalma. Mellette a vizek mentén jelentős volt az ugyancsak nagy múltú nád, gyékény és sás héjazat. A 18—19. századfordulói adatok tájékoztatnak a kötegelt rozsszalma, azaz a zsúpfedés paraszti elterjedéséről is. A 19. század folyamán a zsúp uralkodóvá válik a régióban, sokfelé még a helyben termő nádat is kiszorítja (pl. a Dráva mentén). — A 19. század második felében Tolnában és Külső-Somogyban gyökeret ver az Alföld felől terjedő terített zsúp nádazáshoz hasonló technikája. A század vége felé Zalába és a Drávaszél néhány falujába is eljut Stájerország, ill. Szlovénia irányából. — A 18. századi Somogy megyében és Baranyában több helyen készítik a tölgyfa zsindelyt. Paraszti használata azonban nem ölt nagy méreteket. — A cserép tetőfedés a múlt század közepén indult fejlődésnek, elsősorban Baranyában. A század végére már mindegyik dél-dunántúli megyében jócskán meghaladja az országos átlagot. — A födém elterjedésének idejét még nem sikerült rekonstruálni. A rendelkezésre álló adatokból arra az eredményre jutottunk, hogy a 18. századi dél-dunántúli parasztház már mennyezetes (nem számítva a szegénység kirívó eseteit és a szőlőhegyi hajlékokat). — A parasztság középső és szegényebb rétegeinél a 19. század első felében terjed el a puhafa födém, a füstöskonyhák jelentős részének mennyezete azonban hasított keményfa marad a faépítkezés letűnéséig. — A födém a koszorú- vagy falgerenda páron nyugszik. A 18. századi adatok szerint elterjedt volt a mestergerenda, melynek divatja az 1880-as években áldozott le. A Dél-Dunántúl nyugati felén és Belső-Somogyban gyakori volt a keresztirányú mestergerenda, amely Burgenland, Veszprém és Vas megye felé kapcsolódott. — A síkmennyezetek közül a 19. századközepétől Somogyban és a terület keleti oldalán tért hódított a szalmapólyás födém. — A tetőszerkezet változatai és alkotó elemei e nagy területen táji eltéréseket mutatnak, egyes jelenségei nyugati, mások alföldi hatásokat tükröznek. — A 20. századot a tetőszerkezet terén is a korszerűbb anyagok és az integráló tendenciák jellemzik. IRODALOM Babies A. (1982): A 18. századi úrbéri viszonyok a dárdai uradalomban. — Baranyai Helytörténetírás 1981, 175—222. Baksay S. (1896) : A Mecsek környéke, Tolnamegye, Somogymegye, Baranyamegye. — Az Osztrák— Magyar Monarchia írásban és képekben, IV, 263 —360. Budapest. Balassa M. I. (1977): Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet a magyar népi építkezésben. — Etnographia 88, 329—364. Balassa M. I. (1985): A parasztház évszázadai. A magyar lakóház középkori fejlődésének vázlata. — Békéscsaba. Balázs Kovács S. (1982): Az alsófokú népoktatás Tolna megyében (1790—1848). — A szekszárdi Béri Balogh Á. Múz. Évk. 1979—1980, 329—364. Barabás J. (1967): Mutatvány a Magyar Néprajzi Atlasz anyagából. — Néprajzi Ért. 49, 5—72. Barabás J.—Gilyén N. (1987): Magyar népi építészet. — Budapest. BARANYA NÉPRAJZI ATLASZA (1972). Kérdőív, szerk.: Mándoki L. — Pécs. Bárdosi J. (1984) : A felsőszölnöki szlovén füstösház. (Egy füstöskonyhás hajlított ház bontásának tanulságai.) — Savaria, a Vas m. Múz. Ért. 1977 1978, 227—271. Bátky Zs. (1936): Az ormánsági lakóház kialakulásának kérdéséhez. — Ethnographia 47, 262— 267. Bátky Zs. (1937): Ragfa és szarufa. — Néprajzi Ért. 29, 340—345.