Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Néprajztudomány - Kovács Sándor: A drávai hajósok élete a XIX. században

A DRÁVAI HAJÓSOK ÉLETE A XX. SZÁZADBAN 219 tullásló nem igen húzott, csak kitartotta és a parttól elhúzta a kötelet, hogy a hajó mozgása, billenése a többit ne sodorhassa a vízbe. A kurtullásló a kötélen, az alaccságon kívül húzott és állt, a kurtullás a kötél és a part között, belül járt. Ez a ló volt mindig a legerősebb és a legokosabb is, mely vigyázott és fogta a többi húzását is. A kurtullás, akár a gyalogvontatásnál, vigyázott a kötélre, nehogy elakadjon, hogy a kötelet időben kiszabadíthassa, de ha valamelyik ló nem úgy húzott, mint kellett volna, oda is csördített. Ha nyolc lónál többet fogtak a vontatókötélre, akkor a lovak hajtására külön gyeplőst, ostorost fogadtak. Az ostoros dolga volt a lovak etetése, ellátása. A lovak ritkán voltak a hajósgazdáé, ritkán egy ember tulajdonai. Sokszor többen is összeálltak egy-egy hajó vontatásához. Ilyen esetekben kellett igazán az ostoros. A jó ostorost a lovasgazdák nagyon megbecsülték és meg is fizették, hisz rajta állt, milyen állapotban térnek vissza lovaik. A vontatólovakat, mint a jobbágyok, a parasztok lovait, nem patkoltatták. A sár a sok vizenyős helyen lehúzta volna a patákról a patkót. A vontatás a part mellett külön úton történt, melyen egy-egy bizonyos távolságban meghagyott fák álltak, hogy a vontatott hajókat hozzá köthessék. A kisebb hajóknak, sajkáknak a későbbiekben sem volt vasmacskájuk, hanem a kikötéshez e célra felnevelt fákat, leásott oszlopokat cövekeket használták. Induláskor a vontatók ráálltak a kötélre. Vagyis az emberek mellükre vették a vontatóhámot, a hevedert beakasztották a nyakukba és annak húzókötél végén lévő matakot rátekerték az alaccságra. A hám és a heveder voltaképpen ugyanazt a célt szolgálta. A hoszszabb utakra inkább a hámot vitték, mely kényelmesen simult a mellhez, a kifaragott mélyedéseibe beilleszkedett a mell, a váll domborulata. A hám, a kartól karig érő hosszúságú, háromujjnyi szélességű, másfél-, kétujjnyi vastagságú homorúra faragott, a két végén kilyukasztott fa. Kinek—kinek testére szabva. Elején, kívülről egy vályú vezette a belehúzott kötelet, melynek két oldaláról a két szál kötél a háttól mintegy egy—másfél méternyire hegy* zökben ért egy szállá. Ez volt a húzókötél. Ennek végén kialakított telekbe rakták a matakot. A heveder, vagy gurtni eleje ferdén feszült a mellre és a hátmögött a két végébe tették a húzókötél végét, melyen a másik felén szintén ott volt a matak. Hosszabb utakon úgy tartották, hogy a hevedernek nincsen melltartó képessége és sok hosszú úton puposodást, tyúkmellűséget idéz elő. A hám alatt a karok lelógtak, míg a hevedernél úgy kellett bebújni, hogy aki a kötél bal oldalán állt, annak a bal vállán feküdt, és a jobb hóna alatt ment keresztbe, míg aki az alaccság jobb oldalán állt, annak a jobb vállán feküdt és a bal hóna alatt ment keresztül. Induláskor a vontatók a húzóköteleik matakfiát ráfordították az alacságra, ami mihelyt kissé rászorult, már nem is esett le, de ha valaki húzás közben lazított kötele feszességén, azonnal lesett. Ilyenkor mondták; „kitántorgott a hámból.". A hajóvontatás lépésre, ütemre történt. Lépésre is indítottak. A hajót nem lehetett csak úgy, egyszerre meghúzni és vontatni. Először ingatták, ringatták, egyhelyben mozgatták. Ügy tettek, mintha léptek volna, de csak imitálták a lépést. „Dembőjj má, dembőjj, ne dangubálj", mondták egymásnak, de ikiabálta a kuktás is. Mindaddig, amíg a hajó nem mozgott, csak egy helyben topogtak, majd apró, lábhossznyi léptekkel megindultak. Később mind nagyobb és nagyobb léptekkel haladtak és végül egyforma léptekkel felvettek egy ütemet. Ettől kezdve olyanná vált a vontatók menete, mint mikor búza ring a szélben, vagy lentet a víz. Ez a mozgás volt a hajló mozgás, ami a vontatók énekében refrénszerű en tér vissza: ,,mennél 3óbban hajló hajló, annál jobban mén a hajó." Indításkor, vontatáskor indító, vontató szavaik, ütemtartó vezényszavaik voltak, melyekből néhányat sikerült feljegyezni. „Nocsak, nocsak, húzzad csak. Húzzad, húzzad, húzzad csak. Hipp—hopp, hipp—hopp. Hippá—hoppá, hippá—hopp. Perhá, perhá, perhá-hopp. Perhá—perhá, perhá—hopp. Húzd meg jól, fogd meg jól. Húzzad csak, ne ereszd, ha nem húzod megereszt" stb. Közöttük egy eddig ismeretlen szó, melynek magyarázatát senki sem tudta adni: perhá. Perhá—perhá, perhá-hopp. Az ének, a nóta a nyári melegben elkókadt fejeket megemelte, hidegben, őszi—tavaszi estékben mozgásuknak új erőt adott. A megfáradtakat feltüzelte, egyhangú mozgásukba némi változatosságot hozott. Nótáik, dalaik az idők fo'yamán nagyrészt feledésbe merültek, és mára alig maradt emlékeztetőnek. 1957 szeptemberében sikerült az akkori Pécsi Rádió zeneiszerkesztőjét összehozni Soós Pál egykori hajóssal, aki magnóra énekelte az akkor még eléggé ismert hajóvontató éneiket. Ezt a Pécsi Rádióban azóta is visszahallani. „Onnan alól jön egy hajó, húzza asztat harminchat ló. Káromkodik a kormányos, kinek