Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 33 (1988) (Pécs, 1989)

Néprajztudomány - Kovács Sándor: A drávai hajósok élete a XIX. században

220 KOVÁCS SÁNDOR neve Jéri János. Ej-haj húzd meg jól, ej-haj fogd meg jól. Mennél jobban hajló—hajló, annál jobban mén a hajó" stb. Ennek dallama volt szinte meghatározó egész napon keresztül, de szövege egy jó kuktás száján nem ismétlődhetett. Persze énekelték egész sor más, trágár változatban is. A már korábban említett levéltári anyagokból kitűnik, hogy a múlt század elején olyan palkonyai kikötőről tettek említést, ahol bizonyos javításokat is végeztek. Ezek az emberek Palkonyáról és környékéről kerültek ki. Arról nincs tudomásunk, hogy lettek volna superek, vagy nagyobb hajót készítő mesterek. Viszont voltak fúró—faragók, akik bizonyos vízi eszközöket javítottak, készítettek. A molnárok többsége maga ácsolta, készítette malmait; azok hajóit és a ladikokat, de a halászok még a mai napig is maguk állítják elő. Ilyen kisebb dereglyéket, sajkákat javítgató, malomhajókat építő emberek közé tartozott Palkonyán Acsádi János is, aki elég sokat mesélt az egykori víz mellett élők életéről, mesterségéről. Elmondta, hogy a vízi járművek vázát, a bókonyokat tölgyfából készítették, ezek fenekére, oldalára erősítették a lehetőleg bütyökmentes vörösfenyőből gyalult deszkákat. Tehát a vízi járműveknek volt bókonya, váza, bordája. Arra szegeitek vastagabb deszkából a feneket, az oldalakat, a végeket; a homlokot és a „segget", a farát. Nagyobb hajónál, dereglyénél a bókonyokat a fenéken megfejelték, megnádalták. A vörösfenyőt a kránicok hozták, a tölgyet itthon vágták a még megmaradt maradék tölgyesekből. A hajódeszkák összeresztésébe tompa. ún. moházó késsel, keményfáról kapart mohát vertek, majd a cinvesszőt kalapáccsal utánaverték. A cinvesszőt a kránicok hozták Stájerországból. Tölgyfából hasították deszkavastagságnyi csíkokra, három—négy méter hosszúságban. Vastagsága alig volt több egy nagyobb kés „hátánál". A pali deszkások kétszázas kötegekben árulták, Végül a hajó deszkáit araszonként egy-egy darab iszkábaszeggel leszegeltók. Az iszkábázás fenék- és oldalvarrás. Az iszkába középen laposra vert, a két végén hegyesre kalapált 4—6 cm hosszú laposszeg, melyet a helyi kovácsok formavasban alakítottak egyenlő méretre. A mohát a tölgyfák törzséről vakarókapákkal vakarták le. Először tisztára mosták, megszárították, majd beverés előtt, hogy ne porladjon széjjel, újra nedvesítették. így könnyen hajlott a moházókés alatt. A jó moházás nyolc—tíz esztendeig is kitartott. Állta és nem engedte át a vizet. Javításkor a hajót partrahúzták, kiszárították, majd kiszaggatták belőle az elremhedt cinvesszőket, hogy újakkal pótolhassák. Kijavították a hajó sérült részeit, újramoházták és a kiszedett, elrozsdásodott iszkábaszegeket újakkal pótolták. Űjra „varrták" az egész hajót. A hajók iszkábázása már a régi időkben is mesterségnek számított. Evlia Cselebi írja: „A fŐiszkábás a hajó parancsnokával együtt a hajókat iszkábálja." E mesterség tudományát már akkor ismerni kellett a hajóácsöknak, a kovácsoknak pedig az iszkábaszeg készítést.

17 A hajóácsok szerszámai között Acsádi János legfontosabbak között említette a szélespofájú faragófejszét, a szekercét, a kecefejszét, illetőleg cséjdölőt, melynek egyik vége kapára, a másik faragóra állt. A szalukapa-szerű kapácsszió, szijó, vagy szívókést. Mellettük fogók, fűszekercét, a kisebb mozgatható dolgokhoz a részek, kalapácsok egész sora képezte szerszámkészletüket. Az itt ismertetett anyag egy része került csak elő levéltári anyagokból, könyvekben megírt történetekből. Többségét az általam még ismert, ma már nem élő, egykori hajósok, hajóvontatók, molnárok, fúró—faragó emberek mesélték még az 1945. s 1960-as esztendők között. Hogy emlékezetük fennmaradjon az utókor számára, neveiket itt kívánom megörökíteni. Nagy Sándor (1862—1945), Dáci Végi József (1871—1954), Jakab József (1874—1948), Acsádi János (1876—1954), Kovács Pál József (1876 —1957), Varga János (1878—1957), Soós Pál (1888—1970), Ádám Lajos (1880—1958). Mindezeken túl egész sor anyagot kaptam Pá tó Végi Józseftől, kinek apját még úgy ismertem, mint örökös vízi embert, aki öregségére már csak halászni járt a vizekre — Kecskeméti Bénitől, aki apjával együtt, mint jó torkú kuktások írták be nevüket a palkonyaiak emlékezetébe, — vagy Kásádi Lajostól, Dávid Jánostól, akik korán elszakadtak a víztől, de mint fiatalságukra visszaemlékezők egész sor adattal gyarapították ismereteimet. Ezek mellett szólni kellene azokról, akik már korán elkerültek a faluból, vagy mint szomszéd falusiak vették ki részüket az egykori vízparti, vagy vízteteji életből: a Dávidok, a Nagy Révészek, a Tótok és még sokan mások, akikről nem is készítettem feljegyzéseket. így, utólag is ennyi esztendők távolából netették, hogy egykor mindazokat írásba teheskik köszönöm, hogy elbeszéléseikkel lehetővé sem és megtarthassam az utókor számára. 17 Evlia Cselebi török világutazó Magyarországi utazásai 1660—1664. Ford. Karácson Imre. 2. kiadás Bp., 1985. Gondolat Kiadó.