Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

KEMÉNY KATALIN 377 lamú, hű marad az ikonok egyértelmű sík ábrázolásához. Az egymástól elválaszthatatlan síkok őrzik önállóságukat, s ezáltal saját határukat alkotják. Noha a lélek története, ami az egzisztencia-metamorfózis maga a határátlépések megtörténése, a küszöbátlépés az a csoda, amiről átlépve még senki sem tudott számot adni. Úgy látszik ez, a történések történése még a nyelvnél is mélyebb; az eksztázisból visszatérve, innen a szentek, misztikusok közléseinek többnyire töredezett vallomása. A színeket viselő emberarc magatartásában meghatározó, hogy a legtöményebb a leganyagszerűbb, az anyagi élethez legközelebb álló félprofil tartása és tekintetének iránya már határozottan elfordul a kéztől, a sarkából kifordult világ kísértésétől. A félprofil, anélkül, hogy a másik arcba beleolvadna, autonómiáját megtartva és saját határát átlépve feltárja maga mögött (és felett!) azt az egyetemesebb emberarcot, amelyikből a külvilágot viselő, azzal, és abban küszködő profil, az individuum kilépett. Ebben a színektől megritkult, de arany árnyalattal gazdagodó frontális arcban felismerjük a „Plasztikus fej"-et, azzal a különbséggel, hogy míg az ezeknek az arcrétegeknek szemeit behunyva a cselekvésen túl maga a befelé irányított összlátás, addig ez egy extramundális távlatból szemléli a világot. Nem ismerve a keletkezés idejét a „Plasztikus fej"-et alakja, tartása szerint a „Felmutató" előzményének hihetnők, akárha annak egységes tömbje vált volna itt rétegeire, itt tárulkozna ki az individuálist (a profilt) eddig rejtő benseje, annak szeme nyílott volna itt ki, és mélyalvó nyugalma bomlana meg. Ilyen szemléletmód azon a tévedésen alapulna, mintha előbb való lenne az időbeli egység, s azt követné a megsokszorozódás, azon a tévedésen, amely összetéveszti a születés előtti egységet a visszatérés végső egységével. Ez a Rembrandt-barnában aranyló, szilárdan álló, tagolatlan emberi s egyszersmind napfej középponti jelentőségű. A nap mint közvetlen égi és közvetett emberi szimbólum közvetít az életben megjelent profil-maszk (maszk voltát a félprofil levágott homloka is hangsúlyozza) és annak még szilárd formát nem öltött potenciái, illetve esszenciája között. A naparc mögött még két világosan kirajzolódó koponyavonal ível, s mögötte a halványabb levegős alak semmiképpen sem a szilárd félprofilnak és a kerek napfejnek az árnya, amint azt többen látni vélik, hanem éppen fordítva a megsűrűsödött gömbarc, és a profil árnya saját esszenciális létezésének. Ez már csak azért is így van, mivel a ritkult rajzú és ritkult színű amorf fej, ha el is mosódik, nem az „utolsó" arc, legfeljebb az utolsó, amit a látás még felfoghat; és nem is az első, mert a nem láthatónak még számtalan potenciáját rejti, nem maga mögött, — ez indokolatlan térbeli meghatározás lenne — hanem magában. Az „utolsónak" látott arc, alak az az állomás, ahol a tér, tehát a külső látás megszűnik, ahonnan az összes arc származik. A szemlélő előtt két lehetséges perspektíva nyílik. Az egyik a kisértőé. Az ollószerűen szétnyíló két ujj sötétjébe bevonni az emberarcot és kétségbe vonni az ikon (a hasonmás) valóságát. A kisértőé, amikor rámutat a félprofil énre, aki kontúrjait leoldva rétegről rétegre visszavonulva veszti el formáját* mígnem a láthatatlanban megsemmisül. Ezt a perspektívát igazolja a művészet első feltétele a dezintegráció, amit Grassi így határoz meg: „szakítás a bezárt valósággal." (Ernesto Grassi: Kunst und Mythos. Hamburg, 1957.) Ha Vajda itt megállna akkor csak bálványt rombolna, leleplezné az ikon halott maszk voltát és tagadná a transzfigurációt. A műalkotás következő lépése azonban az integráció, kísérlet az ember lényében történt szakadás beforrasztására. Ehhez a perspektívához nem a profilból kiindulva kell szemlélni, hanem a még formát nem öltött, az emberi látástól visszahúzódó ködszerű fejből, amint arcról arcra váltva és válva az érzékelhető világban inkarnálódik. Ez a látásmód már „út lélektől lélekig", de ha a „honnan jöttem"-re válaszol is, a kérdést az egészre, amit Vajda feltesz, halhatatlan vagyok-e, éppen mert még idő-térhez kötött, nyitva hagyja. Ahogy azonban minden műnek nevezhető alkotás az idő és időtlen találkozásának pillanatában egyetlen centrális koncepcióban születik, helyes, ha a szemlélő a művet nem kívülről befelé, és nem fordítva, hátulról előre, tehát nem az idő-tér perspektívában közelíti meg. Ehelyett a horizont nélküli végtelen távolban és végtelen közelben azonosul vele, abban a dimenzióban, amely a valódi ikonok perspektívát meghaladó abszolút jelenléte, és amely ebben a végszót közelítő műben a Vajdáé. Végszó formailag: Vajda rajzait indián szőttesek és Joyce-i szövegek egymáson átjátszó figuráihoz, sokfejű szavaihoz hasonlítottuk; egyik testrész, sőt több tárgy, személy is lehet a jelenségek összjátékában a másik része. A metamorfózisnak ilyen megnyilvánulása nemcsak a megmerevedett hierarchia bomlásának eredménye, hanem lehet maga a hierarchia törvénye, ami az állandóra építve az átalakulás törvénye is. A „Felmutató"-ban egyetlen ember sokszorozódik meg egzisztencia-metamorfózisának fokozataiban; a zűrzavar világában megsötétedett kísértő kéz a fej után nyúl, hogy egészéből kiszakítsa az inkarnálódott arcot és a maga káoszába, a nemlétbe sodorja. A kéztől elhajló arc rétegeire bomlik, megsokszorozódik, de tengelye valamennyinek közös, s az valamennyit összetartja. Az egyetlen arcba foglalt arc válasz a világ káprázat-sokaságának egységére és megoldás a Vajda-rajzok egyik alapproblémájára, a legkülönbözőbb alakzatok rejtett, annál valósabb kapcsolatára. A forma azonban nem lehet meggyőző, ha nem az ontológiai igaz megjelenése. Erre pedig bizonyíték a sok arc közös tengelyén fekvő közös szempár. Kifejezetten maszk képeit éppen a szemek különböző színe, elhelyezése, formája teszi torzóvá á 1 -arccá; álarccá amit minden pillanatban fel lehet cserélni egy másikkal, el lehet vetni, — teszi arctalan arccá. A „Felmutató ikonos önarckép"-nek látható, és a láthatón belül még megannyi sejthető arcát a tengelyt közre fogó egyetlen szempár, a kép legvilágosabb, tehát leghangsúlyozottabb foltja sugározva metszi át, bizonyságul, hogyha sok arcunk is van, azok mind az egyetlennek, a láthatatlannak élő maszkjai. Figyelemre méltó, hogy a fej, ha el is fordul a kéztől, nem szakít meg azzal minden kapcsolatot. A megromlott cselekvés* a kétség, a kísértés, sőt még a kétségbeeső»