Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

378 KEMÉNY KATALIN mélyén is van egy szemernyi abból a valóságból, amelyet megtagad. „Ha hüvelykujjamra nézek, — mondta Newton — lehetetlen Istenben nem hinnem". Itt, az elsötétült kézen az eltorzult hüvelyk körme a szemhez hasonlóan világító folt. De az arcsoron átsugárzó szempár üres, több, horizont nélküli távlata maga az ür, és a kép szemlélője riadtan mered az űrbe, amiről azt hiszi, a semmi. Empedokiész az emberi szem teremtéséről ezt írja: „A megszelídült fénybe a szem megalkotáskor egy csekély földi por vegyült." Az arcokat egyesítő szem tiszta a földi portól, és mi, akiknek látását egy leheletnyi por lepi, a teljességgel szembe nézve a semmit látjuk. Ha a „Plasztikus fej"-en valamennyi szem bezárul, itt valamennyi arcon át a teremtés kifürkészhetetlen szeme nyílik ránk, a szem a mindeneket egybelátó szem, akit nem lát senki, mert amikor látóvá leszünk, akkor válunk láthatatlanná. * Az egymást fedő, egymásról leváló, homályukba viszszavonuló arcok a határátlépések után elkülönülnek, egyre kevesebbet őriznek abból, ami az én, mégis a fel nem oldódó feszültség, és éppen a határok alkotta kommunikáció által mind ugyanaz az én, holott egyik sem teljes én — mind árny, mind szenvedés. A látható árnyarcoktól függetlenül, inkább rajzolva semmint festve a teljes kört kereső, a nem befejezett hullámvonalban fehér-fekete önarcképeinek megemelt koponyavonalára ismerni. Ez az ív már nem rajzolja meg az ikonoknál és Vajda képein is elmaradhatatlan glóriát. De emlékeztet arra, hogy Vajda minden arcban ezt a túl-arcot keresi, bizonyítják ezt nemcsak önarcképei, hanem a majd valamennyi portréján aurát képező dús hajkorona, az archoz képest hatalmas koponyák, s ha más nem, az arcot megemelő fejdíszszerű kalap. A „Femutató ikonos önarckép"-et szemlélve kettős transzfiguráció folyamatában vehetünk részt. Az egyik: az én-Nárcisz arc rétegről rétegre levetkőzik, egész addig, ahol már nincs arc; és a másik: míg a kifürkészhetetlen végső, a határtalan, aki önmaga gyökere és alapja, a nem teremtett, arccá, képpé, énné válik. Ebben a valóságnak látszó tükörarcban azonban, amely érzékeink, értelmünk számára a határváltásokban megsemmisül, amelynek eredete megragadhatatlan, kételkedni kell. A rámutató kéz a jelenséget kérdésessé teszi, s bár nem tudjuk hová csábít, egy bizonyos, a kísértő, legyen neve az evangéliumi Sátán, vagy Faustus doktor Luciferje, kivétel nélkül afelé csábít, ami széteső, mulandó. A kísértő kételkedés az egységesnek látszó képet felbontja, a kép rétegeire hasad: ami itt történik, az az ikon szétesése. A „Felmutató" nem ikon, annál kevesebb, mert nem hasonmás, jóllehet több az ikonnál, mert az ábrázolható határát érinti. A végleges szétesést viszont épp a bomlás akadályozza meg: kiderül, hogy elhagyva mindazt, ami feloszló és mulandó, megmarad az el nem foszló, az amit a Bhagavad Gita szavával nem fog a kardél, a leggyengébb, a legerősebb, amiről ha akarnánk se tudnánk leoldódni. A kísértő vágta hasadás nyomán a lehetséges értelmek között megvilágosodik, hogy egy az értelem, az értelmen túli, a mondhatatlan, a festhetetlen. * Amikor Vajda arca — a másolat, a maszk, — ez az efemer én az archetípusra absztrahálódik, és még tovább az eidoszra, a tulajdonság nélküli képmáson, az ikonon túli létező-nemlétezőre, azt hihetnők ez a válasz, a végleges, az egyetlen. Hihetnők, hiszen a „Felmutató"-ban Vajda olyan határokat nyit meg, ahonnan a mélyek mélyébe látni-nemlátni. Kiderül azonban, hogy Vajda művészete aki vagyok kérdésére a maga és a mi számunkra még egy választ tartogatott. E lehetséges másik válasz kulcsát a költő szavai adják meg: „A kép a szellem tiszta teremtménye, s az nem a hasonlóságból születik, hanem a két egymástól távol eső valóság közeledéséből." És tovább: „minél távolabbi és feszültebb a vonzás a két közeledő valóság közt, annál erősebb a kép, annál több benne a költői valóság. A kép erejét nem az éles vonások, nem a fantasztikum adja, egyedül az ideák asszociációjának fesztávolsága." (Reverdy) Vajda saját tükörképét, láttuk, a végletekig szublimálta, ám az egyetlen arc a felelet arra, ki vagyok, sem a kontúrjaiban éles, sem a ködbe homályosuló tükörben nincs meg. Van azonban Vajdának a „Felmutató"tól mérhetetlen távolságban egy másik festménye, amelyik joggal viseli az ikon nevet: a „Leányikon". A kép áttetsző egyszerűsége ellenére sem kelti a reálisból leszűrt absztrakció érzését. Az maga а к é p , amint a semmiből egyszerre minden felfogható előzmény nélkül felmerül — és itt van. Nincs benne rétegződés, nincs gesztus, egyetlen szembe néző női arc, s benne a teljes világ. Ha az egész Vajda életmű katabázis, s ebben is a „Felmutató" túlvezet az emberi élet határán, úgy a „Leányikon" az életre születés, értelmünk számára az eltűnésnél is lenyűgözőbb csodája. Mert ez épp az, az első megjelenés eredendő ártatlanságában: a Szűz. Csoda, mint minden szín, hang, kép születése a „semmiből", mint a magától érthetődőnek tűnő élet. Egyszerűbb és közvetlenebb képet elgondolni sem lehetne. Ha felületes rápillantásra hasonlít is vonalaiban Vajda többi női portréira, például az „Ezüst ikon"-ra, vagy a „Gyertyás leány"-ra, azoknak izgalmas sötét tüzével semmi rokonsága és, különösképpen, a keletkezés idejének közelsége ellenére, távol a „Felmutató" önarcképtől. A „Leányikon"-ban az értelmek minden kérdés, még a kérdés csábításától is szabadon, együtt jelennek meg. Semmi sem fenyeget szétbomlással, ez maga a kérdés nélküli felelet. Ha mégis kérdeznünk kell valamit, legfeljebb ennyit: honnan merül fel a maga teljességében és ingathatatlan jelenében ez a semmiből elébünk nyíló leányfej? Igen, épp a semmiből. És itt hirtelen megvilágosodik a „Felmutató" és a „Leányikon" között feszülő távolság, a távolság teremtette vonzás. A „Leányikon"-nak ha nem is háttere, de közege, amiből nem annyira kiemelkedik, mint inkább amire rávetül, erősen hasonlít ahhoz a meghatározhatatlan, mondjuk kékes-szürkés-zöldhöz, amellyel Vajda a „Felmutató"