Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 30-31 (1985-1986) (Pécs, 1987)

Művészettörténet - Kemény Katalin: Arc – maszk – ikon

ARC — MASZK — IKON 367 7. Szentendrei házak feszülettel, 1937. karton,

tempera, montázs 46x63 cm Jn Szentendre, Vajda Múzeum (XIV kép) kus célt szolgáló oltárfalból. A külső stílusjegyek legfeljebb megerősítik a lényegbeli rokonságot. Mind az oltárfal, mind a görög színházfal, mind az ikonosztáz választófal a profán és szakrális tér között, pontosabban ezeknek megléte alkot profán és szakrális teret. Mindhárom közvetítő az őskép és a hasonmás között, maga a név is erre utal: eikon — ikon — hasonmás. Két kérdés merül fel. Az egyik: az ortodox egyház képtisztelete nem valami burkolt neme-e a bálványimádásnak, vagy ekképpen : időtlen kép-e az ikon ? A másik : van-e jogunk Vajda Lajos arcképeit ikonoknak minősíteni, s ami ezzel egyértelmű, Vajda, akit az imént akheiropoiétésznek neveztünk, nem követ-e el blaszfémiát, amikor önmagát glóriás szentként ábrázolja, mi több, a Megváltó arcával takarja/leplezi le? Az első kérdésre a választ készen kapjuk. A válasz a képrombolók (ikonoklasztész) és képtisztelők (ikonoduleiész) elkeseredett harcában az utóbbiak természetes győzelmével végleges fogalmazást nyert. Ennek lényegét és összefoglalását fejezi ki az első böjti hét himnikus imája: „Isteni természetednél fogva határtalan vagy, de az idők teljében emberi testtel korlátoztad magad." A következőkben az egyházatyák nyomán emelünk ki néhány, a képtisztelet lényegére utaló mozzanatot. Az ikonosztáz nem más, mint a kapu, amelyen át ez a világ a túlsóval találkozik. Az ikonosztáz a liturgikus közösség szimbóluma, ebből válik ki az egyes szent, anélkül, hogy a többivel való közösségét elvesztené. (Emlékezünk Vajdára: „Legszívesebben az egész falat töltenem be képekkel.") A szent, szembenézve a hívővel emlékezteti arra a szférára, a kozmosz uranioszra, ahonnan ránéz. „A szembenézésben az út lélektől lélekig vezet." A Szentek Szentjét ugyan az ikonosztáz szakrális közössége választja el a profán tértől, de a Szentek Szentjét rejtő fal a liturgia folyamán megnyílik, ez a kapu, ez az átjáró. Ez történik a görög színházban is, amikor Apollon-nak a fény istenének szava a proszoponon keresztül áttör. Ha nem lennének határaink, közvetítőnk se lenne „lélektől lélekig." A kulcskérdésre, szabad-e és lehetséges-e Krisztus földi alakban ábrázolása Johannes Damascenus és Theodorus Studita válaszát kölcsönözzük. Az ikonművészet végső alapja és igazolása Krisztus ember mivolta. A testet öltésben Isten fia hozzánk lett hasonló. A végtelen az in karnációban véges alakot vett fel. Az emberalakra korlátozás nem az emberi művészet vakmerősége. A keresztény művészet ingathatatlan fundamentuma az inkarnáció, annak festése és szemlélete által a festő és a szemlélő felmagasztosul. Krisztus azonban egyben nem volt közös velünk, az esendőségben, ezért nem szabad gyarló alakban ábrázolni. Innen a világító arany háttér, a kozmosz uraniosz vetülete, innen a síkban ábrázolás, nehogy a szobrok három dimenziós individualizált földi jellege jusson előtérbe. Th. Studita szerint a képmás potenciája már eleve benne rejlik annak ősképében, ez az ereje (dünamisz) ; ahogy a pecsét nyoma a pecsétnyomóhoz, úgy tartozik az ektüposz a prototüposzhoz. Az ikonon keresztül áttetszik az égi világ, de nem úgy, mintha az mögötte lenne, nem szimbolikusan, és nem misztikus homályban, hanem tényleges valóságában, ahol (mintha csak Platónt olvasnók!) az örök ideák, (eidosz) szemlélete a létező valóságban (ontosz on) részesít. A fentiek értelmezéséhez szükséges tudnunk, hogy amint az az inkarnáció tényével egyértelmű is, az ortodox egyház nem veti meg a testet, következőleg minden ikon valamely inkarnáció, továbbá, mivel a feltámadásban a megdicsőült test is részesül „az emberi szemlélőt csak az emberien formált kép vezetheti". A megdicsőülés pedig nem más, mint részesülés az ideák világában. Minél mélyebb a hasonlóság az égi prototüposz és az abból kivált