Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Andrásfalvy Bertalan: Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében

246 ANDRASFALVY BERTALAN ségi életre is, szórakozásra, öröm és bánat művészi átélésére. Lakodalmat, táncmulatságot is rendeztek, játszottak el, babáztak, komáztak, daloltak, táncoltak, lesve, hogy a gyermeki formák közé hogyan lehet belopni a nagyokét is. Észrevétlen sajátították el a felnőttek formavilágát, szokásrendjét, szabályait, önkormányzatát is. Az iskoláskorú gyermekek világából csak a sportszerű játékok kérdését emelem itt ki. Az elmúlt évtizedekben komoly törekvések tanúi lehettünk a tömegsport megteremtésére, minden fiatal bevonására. Az eredmények csak rövid életűek voltak. Sem az iskolák sportszakosztályai, sem a sportegyesületek nem pazarolják erejüket, eszközeiket és idejüket a tömegsportra, hanem versenyzőket, bajnokokat, olimpikonokat, első osztályú versenyzőket és csapatokat akarnak kinevelni és ezekkel büszkélkedni. Éppen azért, akikben tehetséget látnak, azoknak olyan edzéseket tartanak, melyek más iskolánkívüli elfoglaltságot már alig tesznek lehetővé, mert nagyon sok idejüket lefoglalják. Aki idővel, erővel nem bírja, aki nem elég tehetséges vagy szorgalmas, azt elküldik, lecserélik. A sport arra való, hogy másokkal összemérve erőnket, győzzünk, különbnek bizonyuljunk másoknál. Versenysport van csak, nem mindenkit mozgató tömegsport, tömegek egészségét javító testedzés. Természetesen többnyire a kiválasztott sportolóké a tornaterem, az uszoda, a sportpálya, az edzők ideje, nem a komolytalan, tehetségtelen, esetleg testihibás vagy gyenge, csak játszani, mozogni kívánó, a testmozgatásra leginkább rászoruló többségé. A kiváltságos, tehetséges sportolók kedvezményeket kapnak; munkaidőben, munkahelyek választásában, lakások osztásában, utazásban. Többet keres egy befutott labdarúgó a föld alatt dolgozó bányásznál is. A „ki kit győz le" erkölcsnek, sportnak nem az egészséges testmozgatás, a játék a lényege, hanem a győzelem vágya, a pénz, a siker megszerzése. Ismerünk a néphagyományból is testedző játékokat, melyeket éppen ezért nem szívesen nevezek sportjátékoknak, mert nem a legyőzés, a „ki a különb a másiknál" elv az alapja. Éppen azért is vesztek ki, mert nem lehetett átállítani őket sportszerűvé, melyben egyértelmű a győztes és legyőzött. Ez a sportszellem ásta el, tette népszerűtlenné a népi játékokat. Például vegyük a világszerte ismert métaszerű játékokat. A magyar néphagyományban ismert futó-métában két csapat áll egymással szemben, a két csapat tagjainak más és más a szerepe. Vesztésnél, mikor az ütők labdáját elkapják vagy a kifutót megdobják, a két csapat szerepet cserél. Az ütőkből lesznek a kapók ás fordítva. Nem pontokat gyűjtenek, hogy végül a győztest megünnepeljék, hanem játszanak. A játék sokoldalú ügyességet és mozgást követel meg: labdát ütni, elkapni, futni, dobni, futó embert labdával eltalálni, a dobás elől elugrani vagy a labdát elfogni stb. E játékban mód van arra, hogy a gyengébbek, ügyetlenebbek is helyet kapjanak, hogy a társak segítsék őket, néha helyettük csinálva valamit, vagy úgy csinálva valamit, hogy nekik is sikerülhessen a feladatot teljesíteni. A labdarúgócsapatból azt, aki gyengébb, nem bírja az iramot, azt megszidják és kidobják. Amerikában aztán a métázásból olyan sportjátékot formáltak ki, amelyik ugyanúgy pontszerzésre megy, mint a labdarúgás vagy rögbi. A népi játékoknak gazdag hagyománya van: a leányoknál többnyire énekes-táncos játékban a testmozgást művészi formák szabályozzák és kísérik. A különböző eszközös fiújátékok mellett vannak nagy ügyességet követelő táncok is, amelyeknél ismét a művészi forma biztosítja a testmozgás még teljesebb élvezetét, örömét. (Korunkban a néphagyomány táncait és a társastáncokat is „sportosították", versenyszerűvé tették, győztesei vannak, ezzel eredeti tartalmát megcsúfolták. A néptáncok testedző, fiziológiai hatásával, értékével ma már a testnevelési főiskolák kutatói is foglalkoznak és nagyra értékelik. Legnagyobb értéke mégis csak az marad, hogy nem néhány tehetséges, kiváló bajnok egészségét tudja szolgálni, hanem mindenkiét, mégpedig művészi formában.) A felnőtt ifjúság legnagyobb kérdése és hiányossága mégsem az, hogy a sor alá állók közt milyen nagy arányban vannak alulfejlettek, rendszeres testmozgás hiánya miatt beteges, kevés tűrőképességgel rendelkező, katonai szolgálatra alkalmatlan fiatalok, hanem a különböző mértékű elidegenedés, céltalanság, kötődés nélküliség érzésének eluralkodása. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a fiatalkorúak nagyarányú öngyilkossága, fásultsága, unatkozása, elvágyódása. Klasszikus példáját elsősorban a nagyvárosok utcáin, terein, aluljáróiban tanyázó, semmittevésben unatkozó bandák adják, akik alkoholban és kábítószerekben keresik a vigasztalást. Ez az elidegenedés modern baj. Különösen ebben a tömeges formában ismeretlen volt a magyar társadalomban és egyáltalán, egyénileg is ritka volt a hagyományos falusi közösségben. A kötődést valami megadta, s ezt a valamit úgy látszik az iskola nem tudja teljesen pótolni. A kötődést, a valahová tartozás tudatát, egyszóval emberek, közösségek, a lakóhely, a föld, a táj, a nemzet, a hagyományok, eszmék és értékek megbecsülését, a szeretet érzésének alapját élmény és ismeret adja. Az első üres a második nélkül, az ismeret pedig élmény nélkül nem tud kellően rögződni. Tételezzük föl, hogy a néphagyomány adta a kötődést, s ezt azért tehetjük, mert bizonyíthatóan a hagyományos társadalom tagjait erős és nehezen eltéphető szálak fűzték össze különböző közösségekben. Próbáljuk meg innen megközelíteni kérdésünket: hogyan közvetítette a néphagyomány a kötődésekhez szükséges ismereteket és élményeket a közös-