Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 28 (1983) (Pécs, 1984)

Néprajztudomány - Begovácz Rózsa: Házasságkötés és szokásköre a Dráva menti horvátoknál

224 BEGOVÁCZ RÓZSA feszületnél az esti harangszóig együttmaradt. Ennek a találkozóhelynek bubának volt a neve. A lányok 16-20 éves korukban mentek férjhez, a fiúk viszont 18-23 évesen nősültek e század első évtizedeiben. A háború alatt és után a felső korhatár kitolódott. Lakodalmat ősszel és télen tartottak leginkább. Télen a farsang volt az utolsó, amikor még tarthattak lakodalmat. A hamvazószerdával kezdődő és húsvétig tartó böjt időszakában szigorúan tilos volt a fiataloknak lakodalmat ülni, de még összeköltözni is. Lakodalmat a hét majd minden napján tartottak, kivéve keddet és pénteket. E napokon leánykérőbe sem mentek. A lakodalom egy napig tartott. A szégyenlősebb fiatalok között a közvetítő (nametac) közvetített. Előfordult, hogy a házasságot tervező családfők is igénybe vették a közvetítőt. Azt, hogy ezt valamifajta ellenszolgáltatásért végezte volna, nem sikerült kiderítenem. A leányok is és a fiúk is igyekeztek falun belül párt találni. Csak az nősült más faluból, vagy ment máshova férjhez, aki valamilyen okból nem kellett a faluban. Annak ellenére, hogy ugyanahhoz az etnikai csoporthoz nyolc falu tartozott, a lélekszámhoz viszonyítva nem volt gyakori a faluk közti párválasztás. A szomszédos református magyar falvakkal meg egyáltalán nem kötöttek házasságot. A leányok különböző szerelmi varázslásokkal próbálták megtudni jövendőbelijük személyét, ill foglalkozását. December 24-én este ólmot öntöttek. Amilyen alakzatot vett fel a kihűlt ólom, olyan foglalkozású lesz a férj. Szintén e napon az eladó leány hétszer seperte ki a konyhát, de a szemetet csak a hetedik seprés után vitte ki a szemétdombra. Ott ráállt a lapátra, és addig maradt ott, míg valamilyen férfinevet nem kiabált valaki. Amilyen nevet hallott, úgy hívták majd a férjét. Amelyik leánynak sikerült Ádám-Éva napján legyet fognia, arra azt mondták, hogy biztos el fog kelni a jövő évben. András napkor viszont a leány megkezdett egy almát. Mindennap harapott belőle, végül szenteste meg is ette. A csutkáját a párna alá tette. Akiről aznap éjjel álmodott, az lett a jövendőbelije. Luca-napkor a leányok gombócot főztek. Minden gombócba egy darab papírra fiúneveket írtak. Amelyik gombóc először jött föl a víz tetejére, azt kikapták, és amilyen nevet találtak benne, olyan nevű férjjelöltre is vártak. Ha tavasszal először páros gólyát láttak, akkor biztosak voltak abban, hogy még abban az évben elkerülnek a háztól. Ha edény törött el a házban, akkor kérőket vártak hamarosan. A leányok sohasem próbálták föl babonából barátnőjük esküvői ruháját, mert azt tartották, ha ezt teszik, nekik sohasem lesz saját esküvői ruhájuk. A lakodalmi előkészületek tulajdonképpen a leánykéréssel meg is kezdődtek. A század elején legelőször a fiú beszélt a leánnyal. Másnap reggel az anya és annak legközelebbi férjezett rokonai mentek leánykérőbe. Ha úgy látták, hogy megkapják a kiszemelt leányt, akkor még aznap este mentek még egyszer leánykérőbe, de ezúttal a férfiak, jobban mondva a legény és apja, apjának a legközelebbi házas férfirokonai. Csak a második világháború után mentek mindannyian egyszerre leánykérőbe korra és nemre való tekintet nélkül. Az 1950-es években a kérőkhöz (snobocani) már leányok és legények is csatlakozhattak. Az első világháború után gyakran megesett, hogy nem tudták, mi lesz a leánykérés kimenetele. Az 1940-es években már biztosra mentek. A két világháború között - nem általánosan, de gyakran - dudást is vittek magukkal a kérők. A kérőket beengedvén a házba, soha nem ültették a mestergerenda alá, hanem ajtóközeibe. A másik oldalon velük szemközt foglaltak helyet a háziak, ill. rokonságuk, akiket már előre értesítettek a nagy eseményről. Kölcsönös üdvözlés után a háziak hellyel kínálták a vendégeket, akik kitérő választ adtak, hogy ők nem üldögélni jöttek, hanem valamit kérni (Mi nismo sedeci, mi smo proseci). Erre a háziak: - „Mit kéregettek, mint a cigányok?" A vendégek válasza: - „Leánykérőbe jöttünk, azt hallottuk, hogy van egy szép rózsájuk. Ezt a rózsát szeretnénk mi kiszedni és Mártonba (Felsőszentmárton) telepíteni, hogy többet ne legyen a maguké, hanem a mienk, mi pedig a mi rózsánkból adunk maguknak." Akkor így meg is egyeztek többnyire. A leány ekkor jegykendőt adott a fiúnak. A jegykendő (darovnjak) háziszőttes pamutvászonból készült, igen gazdagon szőtt piros szedettes mintákkal. A leendő após mindig páratlan számú pénzzel ajándékozta meg a leányt. Úgy mondták, hogy az após almára adja a pénzt (davo za jabuku novce). Adatközlőim az almára már nem emlékeznek, csak a pénzajándékra. A leánynak arcon kellett csókolnia a legény apját kétszer, a legényt szintúgy. A második világháború után a leány nagyrózsás kasmir fejkendőt (rubac z debelima ruzama) adott jegyajándékul. Nemegyszer megtörtént az is, hogy a már kikért leány szülei akarata ellenére megszökött az őt szerető legénnyel (pobegla za svaiéra). Annak a leánynak, akinek szeretőjét mással jegyeztették el, az éjszaka folyamán muj-t vittek (dobila je mu ja). A muj szénahulladék és törekes szalma keveréke volt. Ezt a leánynak még napkelte előtt össze kellett szednie, hogy ne űzhessenek belőle gúnyt a falubeliek. Ha minden rendben ment és semmi szokatlan körülmény nem zavarta meg a szokás rendjét, akkor a fiatalok az eljegyzést követő nap mentek a beiratkozásra (isii su na upis). Ezután a pap három vasárnap kihirdette őket a templomban a szentmise alatt. A beiratkozást követő harmadik héten meg-