Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 27 (1982) (Pécs, 1983)

Néprajztudomány - Tarján Gábor. A Dél-Zselic népi építészete

230 TARJÁN GÁBOR A tömést nagyméretű, fából készült súlykokkal az alapnak ásott gödörbe beleverték, majd a falazat felhúzása következett. Erre a Dunántúl számtalan pontjáról ismert kalodás módszert alkalmazták.

105 Az előre elkészített, fából levő kalodába 3-4 méter hosszú pallókat fektettek élükre állítva, majd lánccal összekötözték őket. A pallók közötti 50-60 cm széles árkot földdel kitöltötték, majd erősen ledöngölték. Amikor a fal a pallók felső szegélyéig ért, a kalodát szétbontották és az egész alkotmányt az elkészült fal tetejére helyezték, majd folytatták a munkát. A visszamaradt lyukakat betömködték. A tömés készítésekor a falba kb. 50 cm-ként 3-4 méteres karókat fektettek. Ezek keményfából voltak, és azt a célt szolgálták, hogy a falat jobban megtartsák, merevítsék. E módszer nyilván a fecskerakásos technikából került át. Területünkön a tömésfal építése a közelmúltig élő hagyománynak számított, csak a legutóbbi időben szorította ki teljesen a téglaépítkezés. A két világháború között a házak többsége még így épült, de a második világháború után is volt rá példa. Természetesen az újabb épületeknél mindig 50-60 cm-es téglaalapra került a tömésfal. Jóval kisebb jelentőségű területünkön a vályogfal építés. Adataink szerint a múlt század 70-80-as éveiben terjedt el, a szabadkémény elterjedésével egyidőben, bár erre a célra már gyakrabban égetett téglát alkalmaztak. Ennek ellenére a vályogvető ráma még ma is sok háznál megtalálható. Kisebb, sajátkezűleg készült épületeknél (nyárikonyha, pince, stb.) használták; míg az igényesebb lakóházakat, istállókat a jóval drágább égetett téglából, kőművessel építtették. A vizsgált területen a helyi homokkő alkalmazásáról szóló történeti adatok

106 ellenére a kőépítkezés nyomai nem lelhetők fel. Újabb keletű a 30-35 km-re fekvő bükkösdi kőbányából szállított mészkő felhasználása lábazatok, kerítések készítése céljára. Nagy múltja van ellenben a téglaépítkezésnek. Már a múlt század elejéről rendelkezünk adatokkal

107 az uradalmi téglaégetőkről, a népi építkezésben azonban csak a századforduló idején kezdett jelentősebb szerepet játszani. Ezidőben valamennyi kutatott község határában téglaégető jött létre. (A téglaégetők nyomai még ma is föllelhetők.) A téglások általában idegenből települtek (leggyakrabban a Felvidékről), de említenek helyieket is. Néhány téglás család végleg itt telepedett meg, mások továbbvándoroltak. A téglaégetés, a kőműves mesterség elterjedésével függött össze. A századfordulón már minden faluban működött egy-két kőműves. 105 Dám 1980: 22. 106 Csorba 1857: 56. 107 Mérey 1963: 144. A téglaégetők a falu határában laktak, ahol a nyersanyagot kitermelték és a kemencét építették. Az agyagbányát és a tüzeléshez szükséges erdőrészt a községtől bérbe vették. A téli időszakban a nyersanyagot termelték ki és többek között kosárkötéssel foglalkoztak, tavasszal, nyáron az égetés folyt. Egy égetés alkalmával 20-25 000 nagyméretű tégla készült el. (Méretei 30x16x8 cm voltak.) A 9. A század elején készült téglák Ocsodál János téglaégetőjéből, Somogyhatvan téglások gyakran mesterjeggyel, évszámmal látták el tégláikat. A téglaégetés még a második világháború után is folyt. A téglaépítkezéssel, a kőművesek működésével a népi építkezésben döntő változás következik be. A technológiával együtt városi, polgári stílus jelenik meg a faluban, átalakítva a hagyományos ízléskultúrát. A környék építkezésére nagy hatással volt pl. egy Somogyhárságyon dolgozó, Bécsben tanult kőművesmester működése. Megjelentek a boltíves áthidalások, a téglából épült istállók, présházak, meghonosodik a városi, ipari építészetből ismert ún. „lezina" nyerstégla technika. A téglát azonban leggyakrabban vakolással burkolták. Ez alapját adta a vakolatdíszes homlokzatok elterjedésének, a stílusbeli változásoknak. Nyílászárók és a padozat Szót kell még ejtenünk a nyílászárókról és az épület padozatáról. A legrégiesebb ablakforma nem volt nyitható, a sövényfalba volt beépítve, disznóhólyag vagy üvegtábla borította. A múlt század második felében ügyesebb faragó emberek készítik a fatáblás, egyrétegű ablakokat. A 80-as években megjelenik az asztalosok készítette zsalugáter. Ezeket olymódon használják, hogy a nyári időszakban az egyrétegű ablakhoz a zsalukat teszik föl, télen viszont kicserélik ablaktáblákra, s így dupla ablakot nyernek. Ez a gyakorlat ma is általános.